Ők ketten, a múlt

 2011.07.29. 10:51

Novella 12.

I.rész

            Egymásra találtak, mint két olyan ember, akiket a szerelem hozott össze. De az önámítás csapdája vészesen ott lógott a fejük felett, és ezt mindketten érezték. Hiszen, nem voltak idegenek, nem kezdhettek tiszta lappal, mert közös volt a múltjuk, és ez a közös múlt láthatatlan szálként kötötte egybe őket.
            Majdnem 14 éves volt, amikor a bátyja nagykorúként elhagyta az Intézetet. (Egyikük sem tudta Otthonnak hívni a helyet, ahol felnevelkedtek.) Akkor döbbent rá először, mennyire egyedül van, hogy nincs senkije rajta kívül, hogy ő volt az egyetlen, akihez bizalommal fordulhatott. Nem csak a testvére volt, de a barátja, a gondviselője is.
Ő volt az, aki meghallgatta, ha szomorú volt, ő volt az, aki vele nevetett, ő volt az, aki megdorgálta, ha helytelenül viselkedett, és ő volt az is, aki éjjel átszökött hozzá, és zseblámpa fényénél magyarázta a fizika törvényeit, csak hogy másnap ne kapjon rossz jegyet, és a rossz jegyért ne kapjon büntetést. De ő volt, aki a büntetés után ellátta sebeit, felitatta könnyeit, biztatta és reményt adott neki. Sokszor volt szükség a támogatására, mert a büntetés igen gyakori fogalom volt az Intézetben. Bár a gyerekek hálóhelyiségeik két külön szárnyban helyezkedtek el, nap közben tudtak egymással érintkezni. A lányok nevelőtanárnője egy idősebb nő volt, akiről mindenki tudta, hogy sosem ment férjhez, mert a vőlegénye épp az esküvő előtt hagyta el. Megkeseredett, savanyú és kegyetlen nő volt. A rendet és a fegyelmet vasszigorral követelte. Kisebb bűnökért körmöst adott favonalzóval, nagyobb vétkekért pálcázás járt.
A testvérpárt különösen nem szerette. Talán, mert látta a két gyereken az összetartást, az elválaszthatatlanságot, a mély, és erős kötődést. Ezért nagyon sokszor került a nevelőtanárnő szobájába. Volt, hogy az udvaron a bátyja megfelezte vele az ebédről kicsent buktát, amit a tenyeréből majszolt, csak hogy a többi gyerek észre ne vegye, de nevettek, ahogy a lekvárt elkente az arcán, amit a testvére próbált ugyan letisztogatni, de már ott állt az ajtóban a nevelőnő, és tudták mindketten, ebből büntetés lesz. De furcsa módon, volt ebben is valami jó. Igaz, hogy sírt, igaz, hogy nagyon fájt, de mindez elmúlt, amikor a bátyja kézen fogta, és vitte maga után a hatalmas park egyik félreeső szegletébe, ahová a nagy, gondozatlan növények közt, mint egy titkos labirintuson át, eljutottak. Ott előhúzott a zsebéből egy kis tégelyt, amelyben feketés, erős menta illatú, furcsa kenőcs volt, és ő felhajtotta a szoknyáját, a testvére meg elkezdte gyengéden bekenegetni a vesszőzéstől piros, duzzadt bőrét.
S közben motyogott, hogy egyszer még visszaadja annak a boszorkánynak, de nem pálcával, hanem korbáccsal, és olyan heget ejt vele rajta, amelyet örökre magán viselne, és mindig tudná, kitől kapta. S ő hallgatta szavait, melyek a motyogása ellenére is erőtől vibráltak, amelyekben érezte a szenvedélyességet, de a hatalmas szeretetet is iránta, és közben ujjai finoman masszírozták az erős illatú kenőccsel hátsóját. Ilyenkor furcsa izgalom járta át testét, szerette ezeket a perceket, titokzatosnak, és intimnek találta. Szerette volna ezeket a pillanatokat megállítani, mert ezek csak a kettőjüké voltak, senki nem vehette el tőlük.
De a pillanatok és a percek megállíthatatlanul folytak, órákká, hetekké, majd hónapokká dagadtak, és elérkezett a nap, amikor a bátyja nagykorúként elhagyhatta az Intézetet.
Ösztöndíjjal felvették az orvosi egyetemre, kollégiumba költözött, de megígérte, hogy összegyűjt annyi pénzt, hogy bérelhessen egy lakást, és elviszi, kiviszi onnan. Mindketten tudták, hogy ez nem fog egyhamar sikerülni, de jól estek szavai, lehetett valamiből erőt meríteni.
Az első év szörnyű volt nélküle. Lefogyott, nyúzott, unott arcú tini lány lett, az előtte mindig mosolygós, angyali kislányból. Aranyhaja megfakult, mindig zsírósan lógott a szemébe, ruhája ápolatlan volt, körmeit igénytelenül hosszúra, és koszosan hagyta. A büntetés a nevelőnőnél rendszeressé vált. Mintha szándékosan kiprovokálta volna, hogy oda kerülhessen, és görcsösen kapaszkodott a székbe, amelyre hasalnia kellett, de nem hullajtott egyetlen könnycseppet sem, és alázatosan megköszönte, amikor felállhatott, azonban mégsem változtatott semmin se.
A testvére rendszeresen látogatta, és biztatta, hogy tartson ki, hogy legyen jó, és akkor könnyebb lesz, de ezek a biztatások, ezek az együtt töltött néhány percek már nem olyanok voltak, mint amikor még ott volt vele az Intézetbe.
S ahelyett, hogy szót fogadott volna testvérének, meghúzta volna magát, lázongó tinédzser vált belőle, aki kihasználva egy kedvező alkalmat, gombóccá gyűrte intézeti kötényruháját, farmert húzott és tornacipőt, és úgy mászott át a magas kőkerítésen, mint egy tornász.
Nem volt célja a szökésének, nem tudta, hová is akar menni, csak azt, hogy el onnan, elmenni bárhová. Mindig megtalálták, mindig visszavitték. A fenyítés sem maradt el, de nem is volt letudva annyival. Azon a héten neki kellett a folyosót súrolnia, mellékhelyiségeket takarítania, és egyéb házimunkákat elvégeznie.
Aztán, amikor letelt a büntetés, újra gombóccá gyűrte ruháját, és megint az intézeten kívül volt. A szabadságot mámorítónak érezte. Nem kellett feladatot végezni, nem kellett egyenruhát húzni, nem volt kerítés, nem volt bezárt szoba.
Mindig akadt egy bár, ahol mindig akadt valaki, aki meghívta egy italra, megkínálta egy cigarettával, hogy aztán ő jutalmazza kedvességét. Nem tulajdonított ennek nagy jelentőséget, hiszen sosem kapott gyengédséget a bátyján kívül senkitől sem. Nem tudta, milyen lehet szerelmesen együtt lenni valakivel, nem tudta, milyen lehet a romantika, mert ezeket az érzéseket nem ismerte.
Újra visszavitték, és megint csak értesítették a bátyját tetteiről. Amikor eljött a testvére, biztatta, hogy tartson ki, már nem soká kiviszi, de le is szidta, amiért felelőtlenül cselekedett.
Hallgatta őt, ahogy kiabált vele, de legalább érezte, hogy van valaki, aki féltésből, aggódásból, szeretetből fedte meg.
Ezt a szökését követően, kölcsönkért a testvére egy autót az évfolyamtársától, és elvitte egy hétvégére az Intézetből. Először hazamentek, a régi ház maradványaihoz, ahol nyár lévén, színes szarkalábak, és piros pipacsok nyíltak a romok közül. Jó volt hazamenni, még így is, hogy a pusztulásra és a halálra emlékeztette őket a hely. De ott volt az otthonuk, ott volt az egyetlen hely, ahol nem kellett megjátszaniuk magukat, ahol sírhattak, ahol nevethettek őszintén, és szívből. Lefeküdtek a selymes fűbe, nézték a lustán kúszó fehér-bodros felhőket, és beszélgettek. Mindent elmondott a testvérének, szíve-lelke minden titkát, és megkönnyebbült, új erőre kapott. Aztán Anyához mentek. Oda, ahol az óta az este óta élt, a bentlakásos pszichiátriai intézetbe. Ült a kis asztal mellett a széken, és irigyelve figyelte a bátyját, ahogy beszélt Anyához. Kislányként sem tudott hozzá beszélni, mert sosem válaszolt. Anya az óta az este óta nem kommunikált, és legtöbbször csak egy pontra szegezte a pillantását. A testvére azonban mindig úgy beszélgetett vele, mintha a nő tökéletesen megértette volna. Kislányként is, de kamaszként is, csak egyetlen kérdést szeretett volna feltenni, miért tette ezt, miért halt meg Apa? A bátyja azonban sosem kérdezett tőle ilyet, és sosem hozta szóba Apát előtte. Beszélt az egyetemről, a munkájáról, az időjárásról, de Apáról és az Intézetről sohasem.
Amikor indultak, Anya hirtelen megragadta a testvére kezét. Ez a mozdulat, ez a kép örökre megmaradt benne. Anya keze, olyanok voltak az ujjai, mint valami nagy madárnak a karma, görcsösen ragadta meg a fiú csuklóját. A szeme ugyanolyan riadt, és sürgető volt, mint akkor éjjel. Ugyanúgy vibrált, szinte perzselt a tekintete, mint akkor a könyvtárba. Hangja, a rekedtes suttogás, az, ahogy még maga is meglepődött, hogy hangszálai még képesek valami hangot előhozni. Vigyázz rá! – mondta, vagyis suttogta, és tudták mindketten, hogy őrá gondolt, mert a bátyja azonnal válaszolt, hogy nagyon fog vigyázni rá. A következő pillanatban lehanyatlott Anya keze, tekintete újra a semmibe révedt, mintha meg sem történt volna ez a jelenet. Ez a hétvége az egyik legszebb emléke volt az Intézetben eltöltött évekből.
De újra vissza kellett térni, újra fel kellett venni az egyenruhát, újra szabályok és falak közé lett zárva. Nem sokáig bírta. A szökést követően, amikor megtalálták, és visszavitték, megint értesítették a testvérét, de már azt is elmondták nekik, hogy következő alkalommal már nem ide hozzák vissza, hanem a Kiskorúak Javító- Nevelő Intézetébe.
Soha nem látta még olyan dühösnek a bátyját, mint akkor. Nem szólt, és ez rosszabb volt, mintha kiabált volna. Összeszorította ajkait, arcizmai megfeszültek, szemében kegyetlen, hideg fény izzott. Nem látta még ilyennek, mégis, valahonnan ismerős volt. S beléhasított a felismerés, hol látta már ezt az acélos pillantást. Apa nézett így Anyára, és a kisfiúra, az ő egyetlen bátyjára. Szívébe belemart a félelem, hogy a testvére meggyűlölte, és elvesztette az egyetlen embert, aki szeretette.
- Kérlek, szólj hozzám, mondj valamit! – suttogta esdeklőn, miközben próbált vele lépést tartani, ahogy mentek keresztül a hatalmas parkon, hogy a régi jó búvóhelyükre a nagy bokrok takarásába érjenek. Addig hallgatott, majd szembe fordult vele, és halkan beszélni kezdett. Bár lágy hangon szólt, mégis sütött minden szavából a megvetés.
- Ugye, te nem fogod fel, hogy nekünk nincs egymáson kívül senkink se. Nem fogod fel, hogy ha veled történik valami, nekem jobban fáj, mintha velem történne. Te azt gondolod, én kint vagyok, és milyen jó nekem. Azt hiszed, hogy csak üres ígéret volt, hogy kiviszlek innen. Akkor szerinted, miért járok egyetem után hajnalig mosogatni, felszolgálni? Bele sem gondolsz, hogy én is elmehetnék szórakozni a társaimmal, ehelyett, minden fizetésem félreteszem, hogy egy lakást bérelhessek, hogy kikerülj innen, hogy boldog lehess.
- De én tudom… - vágott közbe, és arcán végigfolytak könnyei, lecsordultak az álláig. A testvérét azonban akkor nem hatották meg a könnyek.
- Dehogy tudod! – vágta rá dühösen, és egy kicsit megemelte a hangját. – Azt hiszed, a kinti világ szebb és jobb? Azt hiszed, a kinti világ csupa szórakozás, és vidámság? Nagyon tévedsz. Kegyetlenebb, és zordabb, mint ami idebent van. Elkényeztetett fruska vagy, aki egy kis munkától és szabályoktól megfutamodik.
- Nem teszem többet, megígérem! – zokogta, és könyörögve folytatta. – Csak kérlek, ne gyűlölj meg, ne hagyj el! Nem szököm el többet, ígérem!
Megenyhült az arca, hozzá lépett és magához vonta. Karjaiba zárta, ott zokogott a vállán, miközben a hátát simogatta, és nagyon halkan a hajába suttogta szavait.
- Örülj, hogy most nem laksz velem, mert ezért a térdemre fektetnélek, és a derékszíjammal kapnál ki, de úgy, hogy felsértse bőrödet, hogy aztán elég legyen, ha csak a szoknyád hozzá érne, mert ülni sem tudnál egy darabig, nemhogy kerítésre felmászni.
Ezek a suttogó szavak, mint egy heg, mely egy idő után elhalványodik, de örökre ott marad, úgy ragadtak meg benne. Éjszakánként szándékosan felidézte, mert jóleső bizsergést érzett tőle, ujjai a hálóinge alá csúsztak, és a párnába fojtotta ziháló lélegzetét.
Betartotta a szavát, és nem szökött el többet. Kerülte a bajt, nehogy a Javítóba vigyék, és elveszítse az egyetlen embert, aki mindennél többet jelentett neki. Csendesen meghúzta magát, szabadidejében sokat olvasott, az iskolában szorgalmasan tanult, az Intézetben pontosan elvégezte a házimunkát.
Az idő pedig telt, és már közelebb állt ahhoz, hogy nagykorúként kikerüljön, mint a bátyja kivihesse onnan. Közben új gyermekek érkeztek az Intézetbe; árvák, és félárvák. A legtöbbjüknek nem volt senkije, vagy ha volt is, nem törődtek velük. Az ő sorsuk volt az irányadó, hogy egyszer védje a hasonló gyermekek jogait. Az ő sorsuk döbbentette rá, hogy valójában mennyire szerencsés, hogy neki van egy szerető testvére. Pártfogásába vette ezeket a gyermekeket, segítette, tanította és védte őket.
Egyre jobb jegyeket szerzett, tanárai, nevelői is örömmel látták, hogy megváltozott.
Amikor a továbbtanulásra került a sor, nem is volt kérdéses, hogy a jogi egyetemre jelentkezett. Felvették, ugyanúgy, mint annak idején a bátyját; ösztöndíjjal.
Ekkorra már eltűnt belőle a dacos csitri, csinos, fiatal nővé vált, aki szerényen indult el a kinti világba. Az egyetemi évek, mint az a bátyja is mondta, nem mulatozásból álltak. Sok-sok tanulással, munkával, és rengeteg lemondással, de egymást segítve teltek. A szórakozásra, és valahogy a szerelemre, nem jutott ideje. Tökéletesen megfelelt, hogy a bánatát, vagy az örömét azzal az egyetlen emberrel ossza meg, akivel mindig is megosztotta: a testvérével.
Úgy nézett ki, most már egyenesbe jön az életük, most már élhettek volna úgy, mint más velük egykorú fiatal, de ekkor kapták a hírt, hogy az édesanyjuk elhunyt.
Bizonytalan érzések kerítették hatalmába. Valami ismeretlen érzés, meg fájdalom párosult lelkiismeret furdalással. Elvesztette az édesanyját, azt az anyát, aki valójában sosem volt édesanyja, és aki miatt édesapja sem.
Sokszor gondolt vissza arra az éjszakára. Lehetett volna másképp? Anya akarta, hogy menjenek. Anya akarta, hogy ők ketten túléljék. Anya úgy akarta, hogy ő se élje túl. A Sors azonban nem volt kegyes vele. Megbüntette tettéért, elvette józan eszét, de talán mégis így volt nagylelkű, ha már megkímélte életét a tűzhaláltól.
Sokszor gondolt vissza. Lehetett volna másképp? Anya el is válhatott volna zsarnok férjétől, élhettek volna ők hárman szeretetben, boldogságban, egy családként.
De talán a téboly már akkor befészkelte magát a fejébe, és csak az anyai ösztön működött kiválóan benne; szeme villanásával jelezni: Fussatok, meneküljetek!
Sokszor gondolt vissza. Apa meghalt akkor éjjel, de Anya is. Az a nő, aki a Pszichiátriára került, már nem volt azonos Anyával.
A temetésen fogta a bátyja kezét, és kereste volna a tekintetét, de a testvére nem nézett rá. Másik kezében görcsösen szorította a fehér rózsát, és meredten figyelte a fagyos rögöket, amelyek lassan elborították az egyszerű fakoporsót.
Ekkor értette meg a szívében a furcsa érzést. A fájdalom, és a lelkiismeret furdalás mellé, nagyfokú harag is vegyült Anya iránt. Hogy tehette ezt velük? Hogy gondolta, hogy nélküle is boldogulnak? Hogy hihette, hogy a tűz mindent megold?
Megszorította a bátyja kezét, mert így már valójában csak ők maradtak egymásnak.
A temetés után haza akart menni, de a testvére nem tartott vele. A Pszichiátriára ment, elhozni Anya hagyatékát, néhány személyes holmiját.
Ő haza akart menni. A romokkal, üszkös gerendákkal teli telkükre akart menni, amely most már az övéké volt, amelyet szüleik hagytak rájuk.
Állt a hóba, és a hideg nem volt olyan elviselhetetlen, mint a lelkébe dúló fájdalom. Felidézte azt az éjszakát, mert akkor is hó volt, akkor is fagyos hideg volt, de még erős volt, még hitte, hogy jóra fordulnak a dolgok. Szorította a bátyja kezét, húzta, húzta kifelé, majd szaladt vele a szabadság felé, a boldog jövő felé.
Most is fogta volna, szorította volna testvére kezét, vitte volna, el onnan, egy másik jövő felé, de egyedül volt, és lábai mintha gyökeret eresztettek volna a fagyos földbe.
Már elgémberedtek a lábujjai a vékony kis csizmába, már arcát csípte a hideg szél, de mégsem mozdult onnan. Ökölbe szorította a kezeit, körmeit tenyerébe vájta, de saját fizikai fájdalma enyhített a lelke fájdalmán. Amikor visszatért a motelszobába, amit a temetés miatt közösen vettek ki, testvérét még találta ott.
Beállt a zuhany alá, és átfagyott testére engedte a meleg vizet. Mintha ezer tű szurkálta volna, mintha penge vagdosta volna bőrét, mégis jó volt, így gyógyította fájó lelkét.
            A temetés végleg lezárta a múltjukat. Nem beszéltek róla, úgy tettek, mintha már nem is emlékeznének rá. De mindketten tudták, a múltat nem lehet meg nem történtté tenni. Ott élt bennük, közös volt, mint valami örökség, melyet rájuk hagytak őseik.
Ez a közös múlt, ez a ki nem beszélt elmúlt idő, eleven volt bennük, szorosabbra fonta köztük a szálat, de a kötés nyomta mindkettőjük lelkét.
A vágy, a szeretet ugyan egymás karjába sodorta őket, de mindketten érezték, eddig sikerült elnyomni, elfojtani lelkük mélyén a múlt tüskéit, de ezek már betokosodtak, begyűltek, és előbb-utóbb kilöki magából a gyógyulni akaró szervezet.
  

Ők ketten, együtt?

 2011.07.02. 20:25

Novella 11.

Intermezzo

 

A hajnal első sugara még nem érte el a lakóházakat, csak az erdők felett húzódott meg, mintha intő jelre várt volna, hogy beljebb merészkedhet. A Hold még álmosan hunyorgott, de már fáradt volt, szívesen átadta volna helyét fényesebb testvérének a Napnak.
Ebben az álmos derengésben nézte az alvó nőt, mozdulatlanul, szinte lélegzet visszafojtva, nehogy felébressze.
A takaró lecsúszott róla, és a félhomályban fehér bőre különös izzásban ragyogott. Arcát néhány tincs eltakarta, de nem akarta elseperni onnan, hogy ne zavarja meg álmát.
Fáradtan, mégis boldog kielégüléssel feküdt mellette, és gondolatban újra- és újra felidézte az éjszaka történéseit. Felidézte a hangokat, a korbács suhogását, az elfojtott nyögdécselést, a ziháló légzést. Felidézte az illatokat, a bőre párolgását, ahogy keveredett parfümje édeskés illatával a sós verejték, a vágytól benedvesedő öle hívogató, mámorító illatát. S még így mozdulatlanul, még így felidézve ezt, orrcimpái megremegtek, mint a vadászkutyának, ha érzi a vad illatát a fuvallatban, merevedése támadt, és édes nyállal telt meg szája.
Felidézte a mozdulatokat, ahogy belemart a finom bőrébe, hogy aztán édes csókokkal enyhítse a kínt, amelyet nem csak neki okozott, de magának is, mert ösztönei szerint maga alá gyűrte volna, meghágta volna, leszorítva, megtépve, hogy teljesítse a belékódolt üzenetet, faját fenntartsa, génjeit továbbörökítse. S megvívta harcát az állattal, mert már nem ez az elsődleges cél, már tudatosan cselekszik, a szenvedély nem ösztönös, hanem gyönyört hozó, és szerető.
A hajnal bátortalan sugara akkor lépett a szobába, amikor ezekhez a gondolatokhoz ért. Végigsiklott a szőnyegen, felkúszott az ágyra, megsimogatta az alvó nőt, hogy aztán párnáján megpihenve ragyogja: megérkeztem.
Pillái a fénysugártól megremegtek, az álom pillangói felrepültek, és kinyitotta a szemét. A következő pillanatban már rámosolygott.
- Jó reggelt! – suttogta érzékien.
- Elmegyek! – válaszolta határozott hangon.
Még nem fogta fel egészen a szavak értelmét, még az éjszaka hatása alatt állt, vagy az álompillangók nem hagyták még el teljesen, mert zavartan elseperte arcából a kócos tincseket, és összevonta értetlenül szép ívű szemöldökét.
- Nem értelek… Mikor? Hová? – és keze önkéntelenül nyúlt a keze után, kapaszkodót keresett, vagy a fizikai valóság kellett neki, hogy elhiggye, ez nem álom, ez már az ébredés.
Elhúzta kezéből kezét, és felkelt az ágyból. Hátat fordulva neki, öltözni kezdett.
- El kell mennem, nem maradhatok itt. – mondta közben, és nem akart ránézni, nem akarta látni a szavait követő hatást.
A nő azonban kiugrott az ágyból, elé állt, szemébe akart nézni, úgy akarta hallani a választ.
- Miért nem maradhatsz? Miért kellene elmenned?
Nadrágja övével bajlódott, mintha nem tudta volna becsatolni, mert nem akart a szemébe nézni, mialatt válaszolt.
- Te is nagyon jól tudod, hogy miért kell elmennem.
- Nem, nem tudom! – csattant élesen a hangja. – Hiszen az éjjel szeretkeztünk, olyan gyönyört adtál, amelyet mindig is kerestem!
- Hát éppen ezért! – vágta rá elkeseredett szavaira. – Hibát követtünk el, és ne kövessük el újra!
El akart tőle fordulni, de a nő megragadta a karját, és nem hagyta. Dühös, elkeseredett szavait arcába vágta, gyönyörű szemei lángoltak a haragtól.
- Ki szerint volt hiba, amit elkövettünk? Ki írja elő, mit szabad, és mit nem? Ki mondja meg, mi a normális, és hol kezdődik az abnormális?
- Ezt éppen Te kérdezed? – ordított rá most már ő is mérgesen. – Hiszen mindketten tanult emberek vagyunk, tudnunk kellene az erkölcsi normákat, a társadalmi elvárásokat!
- Hiába tudjuk, ha egyszer boldogtalanok vagyunk benne! – felelte halkan, lemondóan, elveszetten. S elengedte a karját, megfordult, és igazgatni kezdte az ágyat, mintha más gondja nem is lett volna.
Nem mozdult, csak nézte, ahogy kecsesen hajlongott, hogy a párnákat igazgatta, a takarót simította. Nézte, és újra az a vad, ősi ösztön tört rá; megszerezni, betörni, maga alágyűrni.
A vágy elemi erővel érkezett, minden józanság, minden kimondott érv elhalványult. Hozzálépett, megragadta csípőjét, és magához húzta. Ujjai végigszaladtak hátán fel a válláig, majd körmei vörös csíkokat hagyva maguk után visszafelé karmolták gömbölyű faráig, melyet egészen ágyékához nyomott.
- Szóval, azt állítod, ez normális? – kérdezte vágytól rekedtes hangon.
A nő két kezével ágy szélére támaszkodott, és csak fejét emelte meg, hogy oldalra fordítva rá nézhessen, úgy válaszolt dacosan.
- Nem állítottam, de azt sem, hogy nem az.
Előrébb hajolt, két kezét hasán át felcsúsztatta a melleire. Tenyerébe tartva őket súgta hátának.
- Jobban tetszettél szerényebbnek a Kastélyban…
Visszasiklott keze a derekára, majd ismét hátán futtatta végig a körmeit. A nő hirtelen felegyenesedett, és megpördült. Puha karjait nyaka köré fonta, altestét feszülő nadrágjához nyomta, és kacéran megkérdezte.
- Ez azt jelenti, hogy maradsz?
- Ez azt jelenti, hogy még nevelésre szorulsz, Hugicám! – válaszolta szigorúan, de szemeiben lobogott a vágy, ahogy nézte, és ujjai már meg is markolták kívánatos hátsóját, és boldogan hagyta, hogy a nő ajkai szájára tapadjanak, és forró csókjával kényeztesse.
 
  
 
 
 

 

 

Ők ketten, együtt

 2011.06.12. 00:27

 

Novella10.
II. rész
 
Már elindult felé, amikor a nő elé lépett egy férfi.
Nem állt szándékában megfordulni, vagy megtorpanni, ha már megtalálta, határozott léptekkel folytatta útját.
A férfi néhány szót súgott a nőnek, és a nő némán bólintott. Éppen elindultak volna, amikor hozzájuk ért. Nyílt szavakkal megszólította őket.
- Csatlakoznék önökhöz.
A nő felkapta egy röpke pillanatra a fejét, de azon nyomban le is szegte. A férfi azonban egy kicsivel hosszabb ideig nézett rá álarca alól álarcos arcába, mígnem könnyedén válaszolt:
- Ahogy gondolja!
Az út a csillogó aulából az emeletre, a már megszokott, széles márványlépcsőkön vezetett. Azonban most nem a nő ment elöl, hanem a férfit követték. Nem néztek egymásra, nem szóltak egymáshoz, csak lépkedtek a férfi mögött.
Majdnem a folyosó végig mentek, míg a férfi egy hasonló kulccsal, mint előző alkalomkor, kinyitott egy ajtót, és belépve várta őket.
Ez a szoba másabb volt, mint ahol már egyszer járt. Az ajtóval szemben egy kis kerek asztal állt, mellette két kis kerek fotel, közelében teljesen felszerelt zsúrkocsi.
Balra egy hatalmas baldachinos ágyat pillantott meg, gondosan bevetett, letakart, végében díszpárnák feltornyozva. Mégis különbözött egy szokványos ágytól, amikor alaposabban szemügyre vette, mert a baldachint tartó oszlopokon különböző kampók, karikák lógtak, még csigás emelőt is felismerni vélt az egyiken.
A férfi, mint egy házigazda, amikor beléptek mind ketten, becsukta mögöttük az ajtót, majd az egyik fotelre mutatott és hellyel kínálta, és maga is helyet foglalt.
- Először is, igyunk egyet! – mondta, majd a tétován, a szoba közepén álló nőhöz szólt.
- Töltenél nekünk whiskyt?
A nő nesztelenül lépett a zsúrkocsihoz. Még a szűk szoknyája sem suhogott, ahogy odalépett. Mozdulatai, mint azt már korábban is megfigyelte, nem voltak rutinosak. Apró tálcán hozta a két poharat, a jégkockák a pohár falának ütköztek, és az italban megcsillant a szoba egyetlen világító testének, a sarokban lévő állólámpa meleg, sejtelmes fénye.
A whisky jó ötletnek tűnt, már az első korty ellazította, elszánttá tette.
A nő türelmesen várakozott, míg ők kortyoltak az italukból.
A férfi letette a kis asztalra a poharát, és csendesen megszólalt.
- Vetkőzz le, kérlek, és állj ide elénk.
Ismét úgy szólt hozzá, hogy nem parancsolt neki, de mégis, volt valami a hangjában, ami nem tűrt ellentmondást, ami tekintélyt adott neki.
A nő szó nélkül engedelmeskedett. Amikor az utolsó ruhadarab is lekerült róla, csupán az arcát eltakaró fekete maszk maradt rajta, megállt előttük, enyhén lehajtott fejjel, kis terpeszben, kezeit háta mögött összefogva.
- Megfordulnál? – szólította meg újra a férfi, miután alaposan szemügyre vették.
Lassan fordult meg, és eltűnt előlük a kislányosan kerek mellek, a lapos has, a borotvált vénuszdomb, a fehér, formás combok, de megpillanthatták a hátán hagyott szeánszok nyomait, gömbölyű hátsóját és izmos, szép ívű vádliját.
A férfi felállt a fotelből, és a nő mögé lépett. Végigsimított egy ujjával a hátán, egy halványpiros csíkon, amely lapocka csontjától keresztbe végigfutott a faráig.
Újabb kortyot nyelt le az italából, hogy csillapítsa rátörő vágyát, mert irigyelte a másik férfit, amiért megérintette ezt a keresztbe futó, halvány forradást.
- A nevem Joachim. – hallotta a férfi hangját, pedig csendesen, szinte csak a nőhöz intézte a szavait. – Azért vagyunk most itt, hogy részt vegyünk egy közös játékban. De mint minden játéknak, ennek is vannak szabályai, amelyeket be kell tartanunk, hogy a játék izgalmas, és élvezetes legyen. Egyet értesz?
- Igen. – válaszolta a nő ugyanolyan csendesen, de tisztán érthetően.
A férfi folytatta a háta simogatását, és a beszélgetést is.
- Helyes. Az első szabály az lenne, hogy innentől kezdve nincs neved. Bárki is voltál, ebben a szobában megszűnt létezni. Most csak egy szép és gusztusos csecsebecse vagy. Ezt a szabályt el tudod fogadni?
- Igen. – jött az ugyanolyan csendes, de határozott válasz. A férfi hirtelen a másik férfi felé fordította a fejét.
- Önnek is megfelel ez a szabály?
- Igen. – válaszolta ugyanúgy, ahogyan a nő is tette, csendesen, de nyíltan.
Bólintott, és visszafordította fejét a nő hátához. Keze még mindig fel-le siklott a bőrén, néha elkalandozva félgömbjeire, néha tarkójához, és a haja tövét simogatta, és folytatta.
- A második szabály az elsőből következik, hogy most a mi kis dísztárgyunk vagy. Tudod, az ember nem mindig egyformán bánik az ilyen kis szépséges holmival sem, mint amilyen te vagy. Van, amikor simogatja, nézegeti, szeretgeti, és boldog, hogy az övé, büszke rá és megmutogatná mindenkinek. – Amikor ezekhez a szavakhoz ért, keze lesiklott félgömbjeiről a combjai közé, és simogatni kezdte. A beálló csöndbe tisztán lehetett hallani, ahogy a nő lélegzete fokozatosan felgyorsult. Nem szedte még zihálva, kapkodva a levegőt, de még így háttal állva is jól látszott testtartásán, hogy izgalmi állapotba került.
- Ugye, eddig érthető? – hangzott fel a kérdés, és a nő ismét igennel felelt, de már nem olyan határozott hangon. Egy bólintással nyugtázta a választ, de ezúttal nem fordult a másik férfi felé. A nő önkéntelenül nagyobb terpeszbe lépett, hogy az ölét simogató kéz még jobban hozzáférjen. A hatás nem maradt el. A csöndbe csak az egyre szaporább lélegzetvétel hallatszott, és szinte érezni lehetett a levegőben a bőre izzásának a kipárolgását, ölének csábító, tettre hívó illatát.
A férfi nem vette el a kezét, de újra megszólalt.
- De gondolom, azt is tudod, hogy az ember gyarló, és van úgy, hogy kénye-kedve szerint cselekszik. Van, hogy a haragját, a bánatát, az őrjítő vágyát ezen a kis portékán vezeti le. Miért ne szenvedjen az is, ha már nekünk kell? Ilyenkor aztán sarokba vágja, leköpi, haszontalanná minősíti, és legszívesebben összetörné.
S keze, mely eddig a gyönyör közelébe simogatta, hatalmas csapott a formás félgömbre.
A nő feljajdult. Nem is a fájdalom csalta ajkaira a panasz önkéntelen hangját, hanem az elmaradt kéjérzet nyilalló fájdalma hasíthatott belé.
A férfi ismét lendítette tenyerét, hogy rácsapjon a fenekére. Ujjai nedvesen csillogtak, miközben a fehér bőrön piroslani kezdett a kézlenyomat. S a csattanás után ismét beszélt.
- Ám a szegény csecsebecse nem tehet semmit ezek az emberi gyarlóságokból fakadó tettek ellen, némán tűr, odabent zokog, és vár arra a pillanatra, amikor gazdája újra kézbe veszi, megsimogatja, és ismét büszke rá, amiért olyan hősiesen helytállt. Ez a harmadik szabály. Ez sem okoz problémát, igaz? – kérdezte egy újabb paskolás után.
A vörös lenyomatok megmutatták, hová kapta eddig az ütéseket. A bíbor kéznyomok még jobban ékesítették az amúgy is kívánatos hátsóját.
- Nem értelek! – csattant a tenyér.
- Nem jelent gondot. – válaszolt kicsit kifulladt, reszkető hangon, de nem a sírástól, hanem az izgalomtól, melyet már nem tudott leplezni.
A válasza után a férfi újra becsúsztatta a kezét a combjai közé, és csuklója mozdulataiból látszott, hogy egyre szenvedélyesebben simogatta. S közben folytatta mondanivalóját.
- Az utolsó szabály: Hogy éppen mit kívánunk tenni a finom kis holminkkal, azt mi döntjük el. Ha csak szeretgetni akarjuk, az is a mi döntésünk, és a csinos kis csecsebecse csillogása nekünk okoz örömöt. De ha sarokba hajítjuk, az is a mi örömünket szolgálja, nem pedig a dísztárgyét. Elfogadod ezt?
Nem érkezett válasz. Ziháló lélegzetét már nem tudta visszatartani, teste vágytól reszketését nem tudta csillapítani.
- Kérdeztelek. – mondta egészen a nyakába mondva, de kezét nem véve el az ölétől.
Suttogó válasz érkezett, elfogadta, de már átadta magát a kéznek, mely egyre közelebb sodorta gyönyör felé.
- A nevemet azért mondtam el, mert ez a menekülő szód. Ha kimondod, visszaváltozol édes kis apróságból azzá a nővé, aki ide önként belépett. Belegyezel a szabályok betartásába?
A kérdés ott lógott a levegőbe egy darabig, de a férfi csuklója nem állt meg, egyre gyorsabban mozdult, és akkor felhangzott az igen szó, kiszakadt egy sóhajjal. Bőre izzott a lámpa meleg fényében, combjai reszkettek, válla rázkódott a zihálástól. A férfikéz mozdulatlanná dermedt, átvette a másik test rezdülését, lüktetését.
Amikor lecsendesült kissé, ellépett tőle, felkapta a poharát az asztalról és nagyokat kortyolt belőle. A poharat tartó ujjain jól látszott a nő nedvének csillogása.
Amikor letette az üres poharat, fáradt hangon a férfihoz intézte szavait.
- Remélem, egyet ért velem abban, mennyire könnyű volt előcsalogatnom a mi kis finom holmink csillogását. Alig tettem valamit, és máris felragyogott a kezembe.
Egyszerre fordultak a nő felé. Már megnyugodni látszott légzése, de bőre még párologta a gyönyör édeskés, fanyar illatát. Gömbölyű hátsóján még látszottak a pirosló tenyérlenyomatok, és combjai belső részén ott csillogott az elmúlt percek megtörténésének a bizonysága.
- Bízom benne, hogy ennél fényesebben is tud csillogni, ha megengedi, előhoznám az igazi, a valódi ragyogását. – mondta, de nem is várt választ.
Levetette zakóját, a fotelbe dobta, majd újra a nőhöz lépett, ám most nem mögé, hanem mellé. Megfogta a kezét, és az ágy felé húzta. A baldachint tartó oszlophoz lépett vele, majd mind két kezét összefogta, szorosan összekötötte egy ott lógó sodort zsinórral, amit egy karikához akasztott.
Szótlanul nézte. Tudta, mi fog következni. Megkorbácsolja, vagy megvesszőzi a nőt. A nőt, akit ő szeretett volna, akit választott, akinek megígérte, hogy legközelebb ő készíti elő.
Mégsem mozdult, mégsem szólt, mert látni akarta, mert érezni akarta bőre nem csak gyönyörtől, de kíntól párolgó illatát is. Hallani akarta nem csak elfúló, vágytól buja sóhajait, hanem a gyötrő fájdalom nehéz jajdulását is. Vére már így is felpezsdült, szíve dobbanását már fülében hallotta, vesszője már merev volt, és alhasába fájdalmasan belehasított a vágy.
Nem szólt, mert jó volt ezt így nézni.
*
Egyre lassabban érkeztek az ütések, de sokkal több erőt gyűjtött hozzá, és mélyebbre szántottak a korbács bőr fonatai. A nő torkából sikoly tört fel. Összerezzent a hangtól. Ez már felsebezte, nyomában vér szivárgott. Úja ütésre emelte a kezét. Az ing izzadt hátához tapadt, és átnedvesedett. Még erősebben sújtott. Újabb sikoly, újabb mély seb, vére piroslott. A következőnél a nő artikulátlan hangot hallatott. Sírt, és nem lehetett érteni, mit mondott. Felállt a fotelből, és közelebb lépett. Újabb ütés, már nyögve adta le, de mélyebb és fájdalmasabb lehetett előzőeknél. Artikulátlan jajszó, de megint ütésre emelte kezét. Most már borzadva nézte, és akkor hirtelen megértette. „Joachim” – ezt mondta a nő, kimondta a menekülő szót.
- Hagyja abba! – szólt a férfira, de az nem hallgatott rá. Kezében lendült a korbács, eszelős módon újra végigszántotta a nő hátán. A nyöszörgést ájulás csendesítette el, és ernyedt teste csak lógott a karikán. A férfi ismét emelte korbácsot, de ekkor már közbelépett. Kicsavarta a kezéből, és erővel ellökte.
- Hagyja abba, nem látja, hogy elájult?! – ordította, de a férfi hörögve, mint egy állat, megpróbált feltápászkodni.
- Csak játszik, a kis kurva… vizet neki, és…
- Takarodjon ki! – ragadta meg az ingénél fogva, és az ajtóhoz rángatta. Szinte kilökte a folyosóra, majd becsapta mögötte az ajtót, és kulcsra is zárta. Azonnal a nőnél termett, és leoldotta kezéről a kötelet. Alélt testét fogva, óvatosan az ágyra engedte. Még mindig ájult volt, és hogy kitapinthassa a nyakán a pulzusát, elkezdte lerángatni a fekete maszkot az arcáról.
Már korábban eltűnt belőle a vágy, az előbb még egy oltalmazó férfi volt, de most már, mint orvos szemlélte a nőt. Lerángatta a szűk, latex maszkot, és ujjait a nyakára szorította. S míg a gyenge pulzust figyelte, nem is nézett rá. S ahogy elsimított egy nedves tincset, megismerte a kedves arcot, melyet álmaiban is olyan sokat látott, és amelyet annyira szeretett, az egyetlen kishúga arcát.
*
Rájött, hogy nem küzdhet a Sors ellen. Állt a mosdó előtt, és bemosakodott, miközben gondolatai nem is a rutinos, berögzült mozdulatai körül jártak.
Egyszerűen el kellett volna fogadnia, hogy ők összetartoznak. Hogy neki kell megvédenie, vigyáznia kell rá, szeretnie kell. Egyszerűen így volt megírva. Azon a végzetes éjszakán íródott meg, amikor együtt léptek ki az égő házból, és futottak a hóba, el onnan az életbe, az ismeretlenbe. „Örökre együtt maradunk?” – kérdezte a kis angyal, és ő rávágta, hogy örökre…
- Doktor úr, a beteg műtétre előkészítve. – szólt ki az asszisztense, és ő bólintott, majd könyökével elzárta csapot.
Most először használta ki, hogy magán klinikája van. Húga korrekciós műtétjét olyan kollégákkal végzi, akikben nem csak szakmailag bízhatott meg, hanem emberileg is. Tudta, hogy egyikük sem adná ki, hogy éjjel kérette be őket a testvére műtétjéhez. Egyikük sem árulná el, milyen állapotban hozta be saját autójával a kishúgát. Nem kérdezték, mi történt, nem kérdezték, miért pont akkor, csak jöttek asszisztálni a műtéthez.
Belökte a műtő ajtaját, és az ágyhoz lépett. A műtendő felület már elő volt készítve. A fertőtlenítő sárga színétől nem is látszódott a sebek bíboros színe.
Az előkészített tálcára pillantott, és felemelte az első szikét.
Rendbe fogja tenni a húga hátát. De ahhoz előbb bele kell vágnia…
- Kezdjük! – mondta ki, és újra sebész volt, és a keze alatt nem a húga feküdt, hanem egy páciens.
*
Lassan ébredezett. Csend volt, talán csak néha egy surrogó hang törte meg ezt a csöndet. Amikor újra hallotta, rájött, ez egy újság, vagy könyv lapjainak a hangja, ahogy valaki lapozza őket.
Nem nyitotta ki a szemét, mert még nem akart szembesülni a valósággal. Bár szája kiszáradt, ajkait cserepesnek érezte, nem akarta, hogy aki lapozgatja a könyvet, tudjon ébredéséről.
Ki sem kellett nyitnia a szemét, mégis tudta, hogy a magánklinikán van. A párnák fertőtlenítős illatából, de még a csöndből is, amely körülvette.
Azt is tudta, ki az, aki az ágya mellett a könyvet lapozgatja.
Arra nem emlékezett, mikor ájult el. Arra sem, hogy mikor hagyta abba a korbácsolást a másik férfi. Arra sem, hogyan került az ágyra.
Az első emléke, hogy valaki az arcából simogatja ki a rátapadt tincseit. Aztán a hang, amely a nevét szólongatta, hogy ébredjen. Kinyitotta a szemét, és az első, amit érzett, a hála volt, aztán a rémület, amikor felismerte. De amikor azt ismételgette, hogy nem lesz semmi baj, megvédelek és vigyázok rád, a megkönnyebbülés szétáradt benne, és már semmi más nem érdekelte, csak az, hogy az ő nagy, és erős bátyja eljött érte.
Csak már az autójában gondolta végig, útban a klinika felé, hogy nem is tudhatta, hol tölti az éjszakát. Nem is szólhattak neki, mert nem adta meg sehol a bátyja telefonszámát. Másképpen nem lehetett ott, mint vendég. Mint a szobában lévő néma harmadik…
Kinyitotta a szemét.
- Szia! – mondta rekedten, erőtlenül.
Azonnal mellette termett, oda guggolt elé, hogy láthassa az arcát, és visszaköszönt neki.
Világoskék sebészi ruhában volt, és biztatóan mosolygott.
- Szomjas vagyok. – szólalt meg újra.
- Ez természetes, de még nem ihatsz. Várj, megtörlöm az ajkaid nedves kendővel.
Azzal ellépett tőle, de amikor hamarosan visszaguggolt, már törölte is kiszáradt, cserepes ajkait. Aztán csak simogatta az arcát, és aggódva nézte. Nem szóltak, pedig annyi mondani valójuk lett volna.
Végül erőtlenül, könnyes szemmel mégis megtörte a csendet.
- Most már tudod a titkom.
- Ahogyan Te is az enyémet. – felelte rá azonnal.
- Te voltál ott az előzőnél is, ugye?
- Tudat alatt tudtam, hogy Téged kereslek.
-… Ahogyan én is, csak Rád vártam.
- Most aludj, ráérünk aztán is beszélgetni.
Le-lecsukódtak a pillái, de még megkérdezte.
- És együtt megyünk haza?
- Igen, együtt megyünk haza. – mondta, vagy csak remélte, hogy mondta, és nem csak álmodta.
*
 A napok gyorsan teltek. Sok munkával meg még több munkával.
Mindketten, mintha szándékosan beletemetkeztek volna a munkájukba. A húga behozatta a papírjait, és a klinikai ágyán intézte a gyermekek jogi ügyeit. Ő műtött, amikor csak műthetett, aztán beült a testvéréhez, és megbeszélték a napjukat.
Aztán el az üres lakásba, előbb hozzá, aztán a húgához, és végül mégis a klinikán aludt az irodája kanapéján.
Nem hozták szóba azt az éjszakát. Az első kötözés alkalmával mindketten zavarban voltak, de mivel a hátán ejtette meg a korrekciós műtétet, később ez a zavar el is múlt, hiszen ehhez nem kellett közöttük szemkontaktus. Orvos és betege – így gondoltak a másikra, és máris nem volt kellemetlen az a néhány perc, míg megnézte a gyógyuló hegeket.
De elérkezett a nap, amikor elhagyhatta klinikát.
Szótlanul tették meg az utat a szobától az autóig. Amikor betette a kézi táskát a csomagtartóba, a nő ránézett, és szinte félve kérdezte.
- Most hova megyünk?
- Haza megyünk! – vágta rá azonnal, és beültek mindketten az autóba.
Haza vitte, az ő lakásába. Szinte magától értetődött, hogy hozzá költözött. Vigyázni akart rá, és mellette lenni. A nappali kanapéján aludt, amikor úgy alakult, hogy ott éjszakázott. Nem hozták szóba azóta sem, azt az éjszakát, de még a kastélyról, a szeánszokról sem beszéltek. Úgy éltek, mint egy olyan házaspár, akik elhidegültek egymástól, akik már csak a munkájukban találnak örömet.
Pedig szenvedtek mind a ketten. A vágyak, az emlékek olyan elemek, amelyek éjjel törtek rájuk, amikor védtelen az elme, nem lehet munkával kapcsolatos gondolatokkal elárasztani.  Felszínre törtek, utat kerestek maguknak, és ha mást nem találtak, beférkőztek az álmaik birodalmába.
Már jó néhány hét eltelt odaköltözése óta, amikor egy este, amikor hazaért, hiába szólongatta a húgát, belehasított a félelem, az aggódás, és a fájdalom, hogy elveszítette. Szinte felszakította a háló szobája ajtaját, és a meglepetéstől földbe gyökerezett a lába.
A háló sok-sok gyertyával volt megvilágítva, amelyek az ágy köré voltak állítva. A nő az ágy mellett állt, szűk, spagettipántos vörös ruhában, haja felkontyozva, és szabadon hagyva meztelen vállait. Felemelte a fejét, és illedelmesen megkérdezte.
- Milyen italt tölthetek?
Olyan szép volt, mint egy angyal. Alázatos volt, mégis sugárzott belőle a szenvedély tüze.
Megrázta a fejét, és tétován mondta:
- Nem kérek italt.
- Akkor mit szeretnél? – kérdezte szolgálat készen, mégis kacéran.
- Engedd, hogy nézzelek! – válaszolta, és odament hozzá. Két kezébe fogta az arcát, és megcsókolta a homlokát. Megérezte haja illatát, bőre finomságát ujjai alatt, és a vágy elemi erővel rohanta meg.
- Fordulj meg! – suttogta, és a nő azonnal engedelmeskedett. A Vékony kis pántokat lecsúsztatta a válláról, és a ruha cipzárját egyetlen rántással lehúzta. A hátán megnyílt a vörös anyag, szabadon hagyva meztelen bőrét.
A nő egyetlen mozdulattal lecsúsztatta magáról a bokájához a ruhadarabot. Semmit nem viselt alatta. Közelebb lépett, két kezével simogatta az érintetlennek látszó, hibátlan bőrű hátát, miközben vágytól forró homlokát a jó illatú kontyához nyomta.
- Mit tegyek most? – nyögte a tincsek közé.
A húga halkan válaszolt.
- Az ígérted, legközelebb Te készítesz elő magadnak…
- És beleegyezel?
- Igen. – suttogta, és hozzá tette. – Nagyon szeretném.
Azzal előrehajolt a gondosan odakészített korbácsért.
Igen, a nagy és erős bátyja most már hazaért…
 
 
 
 
 
 
 
 

 

Szeretem

 2011.05.15. 19:41

 

 
Ketten írtuk.
Egy teljes faggatózásunk...
 
 
Letérdelsz elém, és mielőtt belém kóstolnál, mélyen beszívod kelyhem illatát.
Ujjaim hajadba túrom, és vágyakozó sóhajjal húzlak magamhoz.
Igen, most nagyon vágynék, hogy nyalj: gyengéden, érzékien, majd buján és szenvedélyesen.
Le is hunyom a szemem, csak édesen kutató nyelvedre figyelek, puhán becéző ajkaidra.
Már teljesen átadnám magam az élvezetnek, amikor elhúzódsz tőlem, és felállsz.
- Gyere édesem. - fogod meg a kezem, és vezetsz az asztalhoz.
Önként ülök fel, és hagyom, hogy bokámat fogva fel tedd a lábam az asztalra.
Megcsókolod lábfejem, végigsimítasz vádlimon, majd bokámon áttekered a széles selyemszalagot, majd rögzíted az asztal lábához.
Megismétled másik lábammal is. Gyengéden teszed, olyan lágyan, hogy minden érintésed tűzbe hoz, sóhajt csal ajkamra, édes nyállal tölti meg számat.
Amikor készen vagy, megsimítod combjaim, (ujjaid mintha szándékosan, hozzá-hozzá érnek kelyhem széléhez) majd szemembe nézel, és így szólsz.
- Megmosdatlak, megborotvállak, majd felteszem a kis arany karikáidat. S teszem ezt úgy, hogy közben persze birtokollak!
Szinte sajog a vágy bennem, hogy láss hozzá Kedvesem!...
 
Egy tálba vizet hozok, és mellénk helyezem. Hátadhoz párnákat helyezek és igyekszek egy kellemes testhelyzetet biztosítani, hisz elvégre közös szenvedélyünkről van szó, mit mindketten kell, hogy élvezzünk. Nem szadisták vagyunk, hanem egy olyan szerelmespár, akik tudjuk és akarjuk a szenvedélyt a maga kínzó valóságában megélni. Miközben a párnát a hátadhoz helyezem kívánatos melledhez hajolók.
Apró csókkal köszöntöm mielőtt erőteljesen megszopnám. Élvezed, kezeddel megsimítód fejem. Majd elhúzódók és eszközöket helyezek a tál mellé. Felületesen vizsgálva az ábrát, kicsit hasonlít egy sebészeti rendelőhöz. Majd megint nedves kelyhedhez hajolók mivel nagyon izgat nedvesedésed és kinyalom az utolsó cseppig, mert nem akarom, hogy kárba vesszen a mosdatással és az azt követő borotválással...
 
Mindkét kezemmel hajadba túrok, és úgy élvezem nyelved édes játékát.
Hangosan nyöszörgök a csodás kéjtől, amiben részesítesz, és szomjazva húzlak fel magamhoz, hogy csókodban érezzem kelyhem ízét. Vadul, szenvedélyesen szopom át nyelvedet számba, és közben élvezem, ahogy ujjaid megcsípik, megszorítják vágytól meredező mellbimbóimat.
Hiába édes nyalásod, kelyhem újra vágytól nedvesedik, és ujjaidat is összekenem, amikor leviszed kezed.
Nem hatolsz belém, csak az ajkak között húzod végig, megkeresed duzzadt csiklóm, és morzsolgatva megsimogatod.
Ajkaidba nyögve, csókolva élvezek el, és amikor már kifulladva reszketek az átélt gyönyörtől, elhajolsz tőlem, és a kis tálért nyúlsz.
  - Most beszappanozlak. - magyarázod, és a langyos vízbe mártod a szappant...
 
Beszappanozlak. Mindkettőnket izgat ez a szinte szertartásos művelet, amint altestedet teljesen eltakarja a szappanhab. Izgatottságodat látva csókot kezdeményezek. Szenvedélyes vagy, érzem nyelvjátékodból.
Megharapom az ajkad, mert csábító a vágyad, pimasz mosollyal válaszolsz, mintha azt sugallnád, hogy ezt vártad, hogy érezd vágyódásom. Most legszívesebben beléd hatolnék, de még idejében uralni tudom indulatom úgy érvelve magamba, hogy hosszasan akarlak élvezni. Elhajolók és a borotva után nyúlok. Szabad kezem ujjait hasadra igazítóm, hogy így bőrödet enyhén feszítve tudjam minél jobban leborotválni a szőröd. Ajkad kéjesen harapod meg. Lehet, hogy a hideg penge érintését, illetve sercegését találod kéjesnek.
Nem tudom, én azt találom kéjesnek, hogy borotvállak. Előkészítlek magamnak, és épp ezért térdre ereszkedek, hogy jobban lássam a borotvált bőr felületét. Kezed a fejemre teszed, simogatsz, és azt mondod: - Szeretem...
 
- Szeretem!
Szeretem, ahogy gyengéd vagy, mégis határozott mozdulattal húzod a borotvát.
Szeretem, ahogy a kis tálkában leöblíted a pengéket. Szeretem a víz locsogását, majd azt is, ahogyan újra bőrömhöz érsz. A langyos vízcsepp elindul lefelé, csiklandozva izgat.
Szeretem, ahogy finoman, majdnem akkurátusan széthúzod nagyajkaim, hogy mindenhonnan leborotválhasd az utolsó szál szőrt is.
Szeretem, ahogy néha találkozik a tekintetünk, és vágyakról árulkodik.
Szeretem, ahogy lemosod a maradék habot, szeretem, hogy ujjaid arra is ügyelnek, hogy lentebb is alaposan megmosdatsz.
Igen, összegezve: - Szeretem! ...
 
Az utolsó igazítások végeztével végzek a borotválással. Gyönyörködve nézem meztelen puncidat. Formásnak találom, amint tapintom, mert kenek rá saját arcszeszemből. Felszisszensz, hisz Téged is pont úgy csíp, mint engem szokott borotválkozás után. Elkészítem az arany karikákat, hogy feltegyem, de közben ellenállhatatlan vágy kerít hatalmába. A mélyedre kell, hogy hatoljak. Nem elélvezni vagy élveztetni akarlak, hanem csak megmártózni benned. Érezni egy pillanatig, hogy egyek vagyunk. A gondom csak az, hogy kívánatos meztelenséged annyira csábít, hogy nagyon nehéz uralkodnom magamon. Eléd állok, kezeimmel végig simítók testeden érintve vállad és karod. Mozdulsz, mintha a Te vágyad is ez volna. Egy párnát magad alá erőltetsz. Szerelmeseknek félreérthetetlen pozíció ez még akkor is, ha nem beszélünk róla. Kezeddel Te is érinted a karom. Néma beszéd, lefordítva azt jelenti; Gyere (akarom)! Lépek, mert akarom. Kemény vesszőm combodhoz verődik. Tested megfeszülve, a selyemszalag bevág a bokád körül a húsodba. Vággyal simítók végig mindkét szétnyitott combodon. Érzem, amint vesszőm kelyhednek feszül. Egy erőteljesebb lökéssel... De nem... Most nem, majd ha felteszem az arany karikákat. Érzed a zavarom és segítesz. Csókot kezdeményezel. Nagyon szenvedélyes a csókod, megharapsz. Szeretem, és revánsot követelek, miközben nagyon nedves kelyhedbe merülök. Mindketten nagyon kéjesnek találjuk.
Kezeiddel erőteljesen húzol, akarsz még mélyebben érezni. Akarom én is, de ha mozdulnék, kéjérzetem átmenne a gyönyörbe. A Te vágyad is egyre elevenebb, mellkasomba markolsz, majd a tál mellé nyúlsz, és egy oda helyezett injekciós tűt a kezedbe veszel és átszúrod a mellbimbómon. Lökésre késztet a fájdalom.
Érzem, hogy egészen mélyeden vagyok. Izmoddal erősen szorítasz, hogy maradjak.
- Szeretlek. – mondom, de Te most nem vallomást akarsz hallani…
 
Mélyembe feszülsz, és lökésedre vágynék, keményen, vadul, még beljebb.
Azonban Te szinte kiszakítod magad belőlem, zihálva lélegzünk mindketten, szinte vibrál a levegő a beteljesületlen vágytól.
Lassan kihúzod a tűt a mellbimbódból, én a vágytól meredt, kemény vessződet nézem.
Nedvemtől fényes, izgatóan szép, és én most mindennél jobban kívánom.
- Engedd, hogy bekapjam! - adok hangot vágyamnak, és még ajkam is megnyalom.
Közelebb lépsz hozzám, és merev vessződet lábszáramhoz szorítod. Forró és nedves, és újra ajkaim nyalom.
- Mint egy kiéhezett szuka. - jegyzed meg, és talán bántani akarsz ezzel, de pont ellenkezőleg, még jobban izgatsz szavaiddal.
Ekkor látom meg, hogy mellbimbódnál egyetlen vércsepp kibuggyant, ahogy a tűt kihúztad.
Szomjasan, mohón vetem rá magam, megszívom, nyelvemmel körbenyalom, és szopogatom.
Kezed a hajamba túr, és mélyet sóhajtasz...
 
- Oh, mennyire is tudlak szeretni te kis vérszívó bestia! – suttogom, és közben magamhoz ölelem fejedet. Megharapsz. Nem csak mellbimbóm, mellkasom is. Szenvedélyed érzem harapásodba, bár először arra gondoltam, hogy így veszel elégtételt a szuka, illetve bestia megnevezésért.
- Vedd már észre, mennyire szeretlek én is! - Te is suttogva válaszolsz. Hajadba túrt kezemmel hátra húzom a fejed, hogy lássam az arcod, a szemed, és Te is lásd az enyém.
- És piszokul tud fájni ez a vágyakozó szenvedély?- kérdezem, de meg is állapítóm. Arcodon enyhe mosolyt látok, lehet, hogy tetszik a megállapításom. Nem szólsz, és ez zavar. Ajkadhoz hajolok és megszívóm, mert nagyon erotikus az ajkad, úgy, mint egész tested is. Lélegzeted felgyorsul, csak most veszem észre, hogy kezed ujjait kelyhedre szorítottad. Hagyóm, alapjában véve számítottam erre, ezért nem kötöztem le lábaddal együtt. Az igazság az, hogy rettenetesen izgat, ha előttem maszturbálsz, és utána megbüntethetlek. Szenvedélyesen csókolózunk, de ugyanakkor figyelem amint mutató ujjaddal csiklódat érinted. Már nem is tagadod, talán, azért mert észre vetted, hogy látom és nedves ujjaiddal megsimítód az ajkam. Miközben sorban megszopom ujjaid, figyelmeztetlek.
- Ez mindjárt nagyon fog fájni.
- Azt is szeretni fogom. - feleled kacérkodva…
 
Vadul megcsókolsz, és én visszateszem általad benyálazott ujjaimat. Mint nyelved a számba nyelvemet, ujjaim is úgy simogatják gyönggyé duzzadt csikómat. Néha levegőért kapva ajkaidba nyögök, de még mohóbban csókolsz, és úgy élvezek el, hogy ajkaidba nyögdécselek.
Elhajolsz, nézel. A gyönyöröm után szeretsz a szemembe nézni. Zilált, csapzott lehetek, de a szemedből tetszést látok. Nedvemtől csúszós ujjaimat mellbimbómra teszem. Követed szemeddel a mozdulatom, és élvezed a látványt.
- Szorítsd meg, ne csak simogasd! - mondod vágyakozva, de utasítva is. Megszorítom, míg csak elfehéredik, aztán elengedem. Bíborszínt ölt, és dermedtté válik. Most Te nyalod meg ajkad, és azonnal mellemhez hajolsz. Szádba szopod meredt mellbimbóm, és harapdálva csókolod.
Kéjesen felnyögök, és kezem újra lábam közé vonnám, de megragadod csuklómat, és elveszed onnan a kezem.
Szemembe nézel, és pajkos mosollyal mondod:
- Most már a fájdalom jön...
 
Mintha nem hallanád kijelentésem, mert ajkamhoz hajolsz. Érzem csókodban a vágy igényed. A kellékekért nyúlok. Először a hasad köré rögzítek egy bőr övet, és közben felteszek egy kérdést.
- Szerelmem, mondd, ki tulajdona ez a szép kívánatos punci? - és kérdésemet követően mutató ujjammal körbecirógatóm. Érintésem látom, hogy jól esik, de kérdésem nem érted.
- Hát az én testrészem, persze, hogy az enyém. - válaszolód de hangodban ott van egy fajta bizonytalanság.
- Persze, fizikailag tested része de egyébként az enyém, mert Te magad felkínáltad, ideadód mindig mikor szeretkezünk. Szóval kié? - érdeklődök, és közben csuklód köré is felcsatolok egy bőrpántot.
- Nem bánom, nyugodtan birtokold. Sőt, egészen felizgat a tudat, hogy birtokolj, úgy, mint ezek a bőr cuccok is, miket rám adsz. Mi is a szándékod velem? - érdeklődsz.
- Szándékom az van. Sok is, de mindenekelőtt rögzítem a kezeid az oldaladhoz.
Miután összekapcsoltam a kapcsokat megpróbáltad emelni a kezed, de látva, hogy nem enged, megkérded;
- Akkor most megkínzol? - szemedben nem látom a félelmet, inkább izgat a helyzet, az ismeretlen.
- Nem, nincs szándékomba. Birtokolni akarlak. - mondom és megcsókolom a bőröv felett a hasadat. Majd újabb eszközért nyúlok. Felismered, miközben felrögzítem föléd a ballont, és megcsinálom a szükséges csatlakozást, majd eléd állok, és a cső végére teszek néhány csepp síkosítót, hogy nehogy felsértsen.
- Megmoslak, Szerelmem. A birtoklás, gondoskodással is jár.
A cső végét nagyon óvatosan felnyomom és azután kinyitóm. Úgy fél liter után összeszorítóm szeméremajkaid, hogy ne folyjon ki azonnal. Nem szólsz, igazán nem is érted miért teszem. Egy tálat igazítok puncid alá, hagyom, hogy kifolyjon, majd újra moslak.
- Meg kell, hogy szokd, hogy foglalkozok a punciddal. Ezentúl én akarom borotválni, mosni, díszíteni, kinyalni.
Mindent akarok tudni róla. Azt is, hogy mikor menstruálsz, hisz ez mind fontos tényezője a birtoklásnak. – magyarázom, de nem igazán érted. Talán a furcsa nyomás, mit magadba érzel a víztől, és ez a birtoklási mód egészen összezavar. Összeszorított szeméremajkaid elengedem, és érdeklődve nézem, izgat, amint kifolyik az utolsó csepp víz is. Elveszem a tálat. Hallgatsz, szinte fáj a némaságod.
- Ennyire fájt, vagy megalázva érzed magad? – érdeklődök, és közben simogatóm szeméremajkaid, mert engem nagyon is felizgatott, hogy megmostam a puncidat.
- Egyszer majd elmondom. - ígéred. Lehet, hogy kegyetlen vagyok, de tapintva szeméremajkad vágyat érzek irántad és akarom, hogy fájjon, így veszem az arany karikákat és felhelyezem. Átfut az agyamon a gondolat, régen a rabszolgákat jegyezték meg így. Mennyire is szeretném, ha a szolgám lennél! Miközben felhelyezem, az egyik oldalon megsérülsz, vérzel. Lenyalom. Szeretem az ízed, erősebben megszívlak.
- Kérlek, folytasd! - kérlelsz. Megértelek, ezért folytatom...
 
Újra megszívsz. Fáj, ugyanakkor utána kicsit zsibbad, és kellemesen bizsereg. Nyelved lejjebb halad, mosdatásom után a maradék cseppeket kutatod. Megpróbálsz beljebb jutni, és ott is megszívsz. Ösztönösen préselni akarok magamból, de nem sikerül.
Elhajolsz tőlem, és biztatóan mondod: - Finom és tiszta vagy. De ahogy ígértem, folytatom…
Az odakészített tárgyakhoz lépsz, és újabb ballont fogsz a kezedbe. Áthelyezed a csövet, a végét ismét síkosítóval megkened.
Hallgatok, figyellek. Testem akaratomon kívül is, megfeszül, ellenállni készül.
- Azt is szeretném, Szerelmem, ha megszoknád, hogy nem csak a punciddal kívánok foglalkozni. Amikor birtokolni foglak, minden testrészedet használni akarom, nem csak a puncidat. – magyarázod kedvesen, és közelebb lépsz hozzám. Egyik kezedben az eszközt tartod, a másik, szabad kezed ujjai megsimítják szeméremajkaim. Az aranykarikákat kicsit megforgatják, majd ujjaid lejjebb siklanak. Szűk lyukamnak feszülnek, körkörösen simogatják, gyengéden lazítani próbálják.
- Félsz? – kérdezed, de simogatásom nem hagyod abba. Izgat, de ugyanakkor el is bizonytalanít.
- Kicsit. – válaszolom halkan.
- Attól, hogy fájni fog? – kérdezed, és elveszed ujjaid, megsimítod hasam, mellem, és feljebb viszed kezed, egészen ajkamig. Kérés nélkül bekapom ujjaid, és megszopogatom, benyálazom őket. Nyálamtól csúszóssá vált ujjaid visszateszed fenekemhez, szűk lyukam simogatod újra.
- Nem tudom, még sosem kaptam beöntést, nem tudom, hogy fájni fog-e. – válaszolok, és nem is tudom miért, de próbálom leplezni izgatottságom, amit ujjaid simogatása kelt bennem.
Abbahagyod a simogatást, és a cső végét lassan, finoman bedugod. Ösztönösen összezárulok, de a cső már bent van, és a csapot megnyitod. A langyos víz folyni kezd belém. Enyhén feszít, de nem fájdalmasan. Amikor befolyt, vársz néhány másodpercet, majd odakészíted a tálat, és kihúzod a csövet.
A víz a gravitációs erőnek köszönhetően folyni kezd belőlem. Nem nézem meg, de szinte biztos vagyok benne, hogy bélsár is távozott a vízzel együtt. Valahová, a szoba sarkára szegezem pillantásom. Érted zavarom, szégyenérzetem, mert megsimítod combom.
- Mindjárt készen vagyunk, Édes! – mondod biztatóan, és jól esnek szavaid, fura módon még izgatnak is.
A folyamatot megismétled új ballonnal. A harmadiknál már teljesen tiszta víz folyik ki belőlem. A szappanos vízzel ismét lemosdatod altestem, majd megtörölgetsz. Arcodon elégedettséget, szemedben vágyódást látok.
- Most pihenj kicsit, míg elpakolok. – közlöd, és otthagysz úgy kikötözve, teljesen megtisztítva.
Elviszel minden kelléket, ami a mosdatásomhoz kellett. Talán percek múlva, vagy egy óra múlva, nem tudnám megmondani, mikor, de visszatérsz hozzám. Meztelen vagy, mint amikor kimentél. Nem hozzám lépsz, hanem a gyertyatartókhoz. Meggyújtasz két nagy, hosszú gyertyát. Észre sem vettem, hogy milyen félhomályban várakoztam eddig.
A CD lejátszóból lágy, halk hegedűszó csendül fel, majd hozzám lépsz.
- Az aranykarikákhoz gyöngysor is jár. – mondod kedvesen, és felemeled kezed, melyben üveggolyó nagyságú aranyszínű gyöngyök vannak egy vékony zsinórra fűzve, egyenlő távolságra, és ott rögzítve vannak. Hozzám hajolsz, megcsókolsz. Szomjasan, vágyódva, szerelmesen csókollak vissza, és csókolnálak még, de elhúzódsz, és lábaim közé dugod fejed. Végignyalsz csiklómtól szűk lyukamig, majd vissza, és suttogod: - Igen, szép tiszta és finom vagy most már mindenhol!
Visszahajolsz hozzám, és nyelved nem a puncimat nyalogatja, hanem szűk lyukamnak esik. Bő nyálad ellazít, felizgat, kéjtől nyögdécselek. Amikor már nyelved hegye akadálytalanul be tud csúszni, elhajolsz, és odaérinted az első gyöngyöt. Megnyálazod, és lassan belém nyomod. Vágyakozva felnyögök, de nyelved megint ott van, nedvesít, síkosít, tovább izgat. A második gyöngyöt is odanyomod, majd belém csúsztatod. Ez már kissé kellemetlen volt, hiszen az első gyöngy az izomgyűrű végéhez felcsúszott. Nem sietsz, a négy gyöngyöt úgy helyezed belém, hogy mindegyikre elegendő időt szakítasz.
Amikor már csak a kis zsinór marad ki, amin a fogó karika van, felegyenesedsz, és vágyakozva mondod:
- Megmosdattalak, felékszereztelek. Így foglak megdugni, hogy az aranykarikák és a gyöngysor is benned van…
 
Feszítő érzést érzel magadban, de a tudat, hogy beléd hatolok, egészen felizgat. Érzed, hogy több kínt is kibírnál, csak már éreznél magadba. A legnagyobb kín az elhagyatottság, és az elhanyagolás érzete, mit átéreztél, míg kikötözve ott hagytalak az asztalon. Egész idő alatt figyeltél, hogy mikor hallod meg lépéseim. Így most örvendsz, hogy foglalkozok veled, és érzed kezeim, amint vágyakozva végig simítnak testeden. Melleidhez hajolva megszívóm azokat. Tested elönti a vágy, szinte jól esik, amint megharapom a mellbimbód. Látva vágyakozásod, ajkadhoz húzódók és megcsókollak. Nyelvemet követeled, miközben ujjaimmal az aranykarikákhoz nyúlok, és széthúzom őket. Leírhatatlan érzés benned lenni, érezni amint próbálsz mind erősebben szorítani magadba. Érezni rajtad az élvezetet korlátozott mozgásod ellenére is. Lassan mozogni kezdek benned. Szemeid lehunyva élvezed a kéjt, amint egyre jobban kitöltelek. Farod alá nyúlok, hogy megemeljelek, de közben körmömmel kívánatos combodba tépek. Nyögésed csak még jobban felizgat. Akarom, hogy sikíts, és az egyik gyertya után nyúlok. A megolvadt viaszt melledre öntöm. Kéjes nyögésed közben érzem a gyönyört...
 
A forró viasz égető érzésével egy időben érzem meg lüktető gyönyöröd. Nyögésemet elfojtod csókoddal, és még mozdulsz bennem, majd lassan kihúzódsz belőlem. Megkerülöd az asztalt, a hátam mögé tett párnákat sorba kiveszed, csak egyet hagysz, amelyre leengeded fejem. Odaállsz mellém, és kezed arcom simítja, miközben már fordítod is vessződ felé fejem. Nedveink elegyétől fényes makkod ajkaimhoz simul, és lassan nyalni kezdem. Közben megérzem kezed, ahogy a megdermedt viaszos mellbimbómhoz ér. Megtöröd rajta, morzsolod, és nyöszörögve nyallak, mert egyszerre égőn fájó, de mégis kéjt okozó érzés.
- Szopd! - suttogod, és kezed lejjebb siklik hasamon át kelyhemhez, melyből lassan csordulni kezd le magod a vékony kis zsinórra.
Szopni kezdelek, szívlak mohón, hátha hagytál még nekem magodból. S ujjaid lassan becsúsznak hüvelyembe, feszítesz, tágítasz, és egyre mélyebbre hatolsz. Vessződdel számban elfojtott nyögést hallatok, és mozdítod kezed, egyre gyorsabban, mint ahogy csípődet is ezzel egy időben.
A gyönyöröm pillanatában torkomnak feszülsz, és ugyanakkor kihúzod az első gyöngyöt belőlem...
 
Gyönyöröd mindig felizgat, arra sarkal, hogy kóstoljak kívánatos testedbe, de mivel oly csodásan szopsz, nem tudom megfosztani magam ettől a kényeztetéstől. Ujjaimról viszont leszopóm drága nedűd. Érdékesnek tartom azt, hogy bár magom ízét is kellene, hogy érezzem, a Te ízed dominál.
Egy pillanatra kiveszem vesszőmet szádból, mert látni akarlak, és meg akarlak csókolni.
- Még maradj! - kérlelsz. Ajkadhoz hajolók. Szívóm, és édes nyáladban felismerem az ízem is. Vágynék az érintésedre, így elhatározom, szabaddá teszem a kezed. Felemelkedek. Vesszőm érinti szép arcodat. Száddal próbálod elérni, de nem engedem. Maszatolni akarom az arcod, miközben nagyon kívánlak. Úgy fordítom a fejed, hogy benedvezem a füled, nyakad is.
- Ne vedd a szádba, csak szopogasd! - utasítlak. Meleg nyelveddel végignyalsz rajta. Őrjítő amint fogaid közzé veszed és megszívod. Kicsit emelkedek, hogy heréimet is kényeztesd. Szenvedélyes vagy. Azokat is fogaid közzé veszed és megszívód. Föléd térdelek, mert nagyon kívánlak. 69-es pozíciót veszünk fel. Az egyik kezed szabaddá teszem, mielőtt beléd nyalnék...
 
Belém nyalsz. Hogy még jobban elérj, előrébb húzódsz, így én pont heréidet bírom nyalogatni. Megszabadított kezembe veszem vessződ, és nyakamhoz szorítva simogatom. Ahogy Te nyalsz, egyre szenvedélyesebben, úgy nyalogatlak én is. Megszívsz, nyelved mélyembe dugod, majd újra csiklóm körül nyalsz. Aztán előrébb húzódsz, hogy elérd száddal a kihúzott gyöngyöt is. Érzem, ahogy bekapod, és szopogatod, kicsit feszíted a zsinórt. Éppen csak annyira, hogy a második gyöngyöt megláthasd, és azt is nyalogatni kezded. Én kicsit feljebb emelem fejem, és heréid után fenekedet kezdem nyalni. Vessződet ritmusosan, szorítva simogatom. Ahogy a gyöngyöket nyalogatod, szopogatod, állad hozzáér kelyhemhez, borostás vagy, és e kettős érzés, a karcos simítás, és fenekemnél édes nyalásod csodás kéjt okoz. Egyre nehezebben bírlak nyalni a nyögdécseléstől, amely az okozott kéjtől tör elő belőlem.  Aztán megérzem ujjadat is, ahogy nyáladtól ellazult lyukamnál visszadugja a kijjebb húzott gyöngyöt, és míg nyelved újra kelyhem kényeztetni, a kint lévő gyöngyöt is odanyomod, majd lecsorduló nyálad segítségével ismét belém nyomod. Mindezt teszed a gyönyöröm pillanatában, és lüktető kelyhemre szorítod szád, és lefetyeled, szürcsölöd megáradt nedvemet. Ahogy lüktetésem enyhül, úgy bírlak ismét nyalni, és simogatni. Hátrébb, felém húzódsz, így vessződ közelebb kerül számhoz. Miközben tovább simogatom, makkodat kezdem nyalogatni. Egészen felegyenesedsz, és kezemre teszed kezed. Egészen átfogod a kezem, mintha tanítani akarnál, hogyan tegyem, Te adod a ritmust, Te adod a szorítás mértékét. S közben nézel engem, ahogy nyalogatom makkod. Aztán elveszed kezeinket, és visszateszed testem mellé, és újra kattan csuklómon a szíj kis kapcsa. Arcomhoz ér két kezed, és kicsit hátra húzod fejem. Úgy hatolsz számba, hogy közben fogod arcom. Előbb lassan, teljes hosszában mártod meg vessződ számba, majd gyorsul mozgásod. Kezeidet mellemre viszed át, párhuzamosan csavarod, morzsolod bimbóimat, majd belefeszülsz torkomnak, és nem mozdulsz, ujjaid közt, csípve, tartva a két mellbimbót. Elfojtva nyögök, makkod duzzadtan feszül torkomnak, majd kirántod nyálamtól csúszós vessződ, és lüktetve arcomra, nyakamra lövelled magod. Amikor minden cseppedet kipréselted ott arcom fölött, számhoz igazítod, és hagyod, hogy tisztára szívjam, nyalogassam vessződet.
Aztán lehajolsz hozzám, és szenvedélyesen megcsókolsz. Átszívod nyálam, keresed ízed.
Elhajolsz tőlem, és a földre dobott párnákért nyúlsz. Megemeled fejem, segítesz felülni, és visszahelyezed hátam mögé a párnákat.
Érzem, ahogy könnyeimmel elkeveredett magod arcomról lassan csordulni kezd. Nem törölted le, nem értél arcomhoz, most is hagyod, hogy lassan csorduljon.
Elmész tőlem, de a szobában maradsz. Öntesz egy pohár bort, egészen közel húzod a fotelt az asztalhoz, és leülsz.
 - Egészségünkre! - mondod, és kortyolsz a borból, aztán gyönyörködve nézel.
Pontosan rám látsz, szétnyitott kelyhemre, a kis zsinórra, ami kilóg belőlem, melleimre, amelyre rádermedt a viasz, és arcomra, melyről lassan csordul magod...
 
- Tudod Szerelmem, annyira kívánatos vagy, hogy az szinte fáj. Persze a valódi vágyakozó szenvedély ilyen. - mondom. Előveszek egy cigarettát rágyújtók, megszívom, majd a szádba teszem. Látom, örvendsz neki. A tüdődre szívod, mert az orrodon engeded ki a füstöt, közben nézlek, combodat és formás lábad simogatom. A kellékek közül előveszek egy szíjat. A lábad közzé állok, és végig simítok vele a testeden. A pohárba iszok, kiveszem szádból a cigarettát, ajkadhoz hajolok, és számból átengedem szádba a bort. Lenyeled, úgy látom, hogy még kérnél, de mert nem mondód nem adok. A cigarettát megszívom. A hamu a hasadra esik, miközben megint a szádba teszem. Nem erősen, de a szíjjal a puncidra ütök, majd a melledre is. Látom, hogy izgat. Kiveszem szádból a cigarettát, és leszíjazott kezed ujjai közé teszem. Nyakadba csókolok, oda ahova lövelltem a magom. Meg is szívom.
- Annyira tudlak szeretni! – mormolom, mint egy imát és a puncidra ütök megint. Izgat a szíj csattanása.
Megnyalod a szád szélét. A boros poharat szádhoz emelem. Szomjasan iszod, csak az alján marad egy kevés. A karikáktól széthúzom szeméremajkaid, és oda öntöm, majd ráhajolók és kiszívóm. Majd megint ráütök. Fejed hátra engeded, és szemeid lehunyod. Néma jele ez a vágyakozásnak...
 
Megint rácsapsz a puncimra a szíjjal. A csattanás, az égő érzés  hihetetlen izgalommal tölt el. Újabb pohár bort töltesz, kortyolsz, de nem nyeled le, hanem egészen közel hajolsz puncimhoz, és szádból ráspricceled, majd hevesen visszaszürcsölöd, visszaszívod. Kéjesen nyögök, és egészen megfeledkezek az ujjaim közé tett cigarettáról. Már csak arra eszmélek, hogy a forró hamu ujjaimra esett, és felszisszenve elejtem a majdnem elégett cigit.
- Ejnye, Szívem. - mondod megrovóan. - Hát így hálálod meg, hogy még cigarettát is gyújtottam neked?
És a szíj élesen csattan a mellemen. Felszisszenek, majd sóhajtva mondom: - Ne haragudj, Szerelmem!
Újra kortyolsz a borból, és a puncim is kap belőle. Onnan megint kinyalod, aztán ráütsz a szíjjal. Égő, csípő érzés, és mégis izgató, és vágyakozva nyöszörgök. Újra bort löttyintesz puncimra, hűs és kellemes, majd nyelved melegsége, ahogy kinyalja ajkaim közül, egyszerűen mámorító. Szinte várom a szíj csattanását.
- Én is kérek bort!- szólalok meg felhevülten, zihálva.
- A cigarettát sem becsülted, Csillagom! - mondod, miközben újabb szíjcsapást mérsz puncimra, de azért kortyolsz a borból, és számhoz hajolsz. Átcsurgatod, de mohó vagyok, így arcomra, nyakamra is csordult belőle. Szomjasan, izgatottan nézlek. Mosolyogsz, és melleimre löttyinted a pohár alján maradt kis bort, majd élvezettel szívód, nyalogatod. Felizgulva, vágyakozva szólalok meg:
- Akkor szeretném, ha megitatnál máshogy, valami egészen mással! …
 
- Mással? – kérdem, és szenvedéllyel megmarkolom két szép melledet, fejni próbálok belőlük egy csepp tejet. Mindkettőnket izgat. Látom rajtad, mennyire szeretnéd, de csak épp egy cseppet sikerül kipréselnem belőlük, azt azonnal leszívom mellbimbódról, melyek a fejés hatására erotikusan vonzóbbak lettek. Vágyakozva nézlek, majd kezembe veszem a poharat és töltök egy ujjnyi bort.
- Akkor szíves közreműködéseddel készítek egy nagyon erotikus koktélt. - kijelentésem látom, hogy kíváncsivá tesz. Ujjammal megsimítóm kelyhed. Nedvesnek találom. A pohár szélével sikerül egy kevés nedvet gyűjtenem kelyhedből. Mutatom Neked is, amint a pohár széléről leöblítem a borral. Majd gyöngéden ütögetni kezdem a szíjjal a puncidat.
- Drága nedűdre várok Szívem! – biztatlak, és odatartom a poharat. A szíj gyöngéd csapódása kéjes gyönyörérzetett vált ki altestedbe, és mivel akarod, sikerül kipréselned magadból egy adag sárga nedűt, mit én felfogok a pohárba. Majd gyorsan kelyhedre hajolok, és kiszívóm és lenyalom az utolsó cseppig. Nyalakodásom közben érzed kiteljesedni a gyönyört. Gyönyörködve mondom;
- Annyira jó az ízed! Olyan vagy, mint egy finom gyümölcs! De lássuk, hogy sikerült a koktél?
Vagy kétszer megkeverem a pohár tartalmát, majd megkóstolom. Bólintok rá, hogy ízlik.
- Mondj Te is véleményt Szerelmem! - biztatlak, és a szádhoz emelem az erotikus koktélt…
 
Az átélt gyönyörtől még szomjasabban, mohón kortyolok a pohárból, és mint a jó bort, számban tartom kicsit, hogy íze kiteljesedjék, csak aztán nyelem le.
Várakozva figyelsz, és mondom:
- Egészen finom. Kérek még!
Mosolyogsz, és újra a számhoz tartod, de nem hagyod, hogy megigyam.
- Hagyj nekem is, hiszen csak kóstolásról volt szó. - mondod, és kiiszod a pohár tartalmát, majd számhoz hajolsz, és szenvedélyesen megcsókolsz.
A csók végén Csalódottan kifakadok.
- De én nem ilyen italra gondoltam!
Mosolyogsz, ujjaid szórakozottan mellbimbómat morzsolgatják.
- Hanem milyenre, Édesem?
- Tudod Te, hogy értettem.
- Hiszen, csak azt mondtad, "mással" itassalak meg. Ha nem fogalmazol egyenesen, nem tudhatom.
Szemedben pajkos fény csillog, érzem, hogy nagyon is tudod, mit szeretnék, de hallani akarod.
Annyira izgat nézésed, ahogy mellbimbómmal játszol, így vágyakozva, szenvedélyesen kimondom, amit szeretnék:
- Én a farkadból szeretnék inni is, és mosdass is le vele, ha már összekented az arcom, a mellem! ...
 
- Mosdatni? Isten őrizzen! El nem tudod képzelni Szerelmem, hogy mennyire izgat maszatos tested! Mennyire izgat látnom azt, amint rád lövellt magom beszívódik, illetve testedre szárad. Ez a legerotikusabb eljegyzési mód, amint testnedveinkkel játszunk, ízleljük, megjegyezzük egymást. - magyarázom, miközben kívánatos mellbimbóid morzsolgatom. Te viszont hajthatatlan vagy;
- Önző vagy! Nekem is úgy van szükségem nedvedre, mint neked az enyémre. - érvelésed igazságos, de nekem most nem igazságra van szükségem, hanem meztelen, nőies testedre és mivel izgalmamat növeli az is, hogy le vagy kötözve, pillanatnyilag nem érdekel, illetve magam módján értelmezem igazságos érvelésed. A hasadra hajolók és csókolni, nyalni kezdem a lehető legaprólékosabban. Először kiszolgáltatottnak érzed magad, (mert önigazságunk tudata csak erre képes - ez alaptörvény) de érezve szenvedélyem, kellemesnek kezded érezni, amint lábad közé húzódok, és előbb szűk lyukadat, majd benedvesedett kelyhedet kényeztetem. Éreztetni akarom tested minden sejtjével vágyam szenvedélyét. Szenvedélyem felizgat, érzem izmaid rándulásán, de mielőtt beteljesülne a gyönyöröd, felállok, megkerülöm az asztalt.
Kiveszem a párnákat, és a hajadba markolok. Durvának tűnhetek, pedig csak szenvedélyes vagyok.
- Igyál Szerelmem! Érzem, most sok van bennem!- utasítlak...
 
Talán még sosem mondtam neked, de azt hiszem, érzed és tudod mondás nélkül is, szeretem, ha szenvedélyedtől vezérelve durva vagy velem.
Ahogy hirtelen váltottál, a gyengéd csókokból, a nyalogatásodból váltottál arra, ahogy megmarkoltad a hajam, nem csak a beteljesületlen gyönyörtől, hanem a mozdulataidtól, a szavaidtól mintha vérem még jobban felizzana, alhasamba belesajdít a vágy.
Egyik kezed hajam markolja, másik vessződ tartja, és megindul az aranyló vizeletsugár. Úgy irányítod, hogy nyelhessem is, de nyakamra, melleimre is juttatsz, majd arcomra is, hogy lefolyik egészen a hajamra is. Amikor már csak enyhén csordul, feljebb emeled hajamnál fogva a fejem, és utasítasz:
- Szívd, Édesem!
Mohón kapom be, szívom és nyelem. Amikor már nem érzem, hogy jön, szopogatni kezdem, nyelvem simogatja, és tisztogatja. Annyira felizgatott itatásod, hogy mohó és szenvedélyes vagyok. Addig szopogatlak, nyalogatlak, míg vessződ kemény és vágytól meredtté nem válik. Hajamat markoló kezed irányítja fejem, de mielőtt elélveztetnélek, elengedsz, ázott tincseimet kisimogatod arcomból, és gyengéden suttogod: - Ügyes voltál, Szerelmem!
Vágyakozva, szaporán lélegezve nézlek, annyira felizgatott az, hogy teljesítetted kérésem.
Visszamész lábam közé, és kicsatolod a szíjakat. Megszabadulva a szíjaktól, megdörzsölöm előbb csuklóimat, aztán arcomat törölném meg, de megragadod kezem.
- Azt már nem, Édesem! Megmondtam, hogy nagyon izgat maszatos tested! Most azért engedtelek el, hogy másképpen kötözzelek meg. Ugyanis elölről már egészen jól összemaszatoltalak, de hátulról még nem.
Lesegítesz az asztalról, és a szőnyeghez kísérsz.

 

Az utazás 3.

 2011.05.08. 19:46

Amikor felébredtem, még aludtál. Óvatosan kibújtam az ölelésedből, és felültem az ágyon. Már éppen indulni akartam, amikor megérintetted a karom.
- Hová mész? – kérdezted álomittas, rekedtes hangon.
- Csak a mosdóba. – feleltem, és indulni akartam, de nem engedtél, pajkosan megkérdezted.
- És a csók?
Hozzád hajoltam, és megcsókoltalak. Vágyakozva csókoltál vissza, majd ezt suttogtad:
- Siess vissza, és ne töröld meg!
Néhány perc múlva, amikor a szobába léptem, már ültél az ágyon.
- Hadd nézzelek! – mondtad, mire megtorpantam, és nem is tudom miért, szégyenlősen mosolyogtam. Tetőtől-talpig végigmértél, szemedben tetszés tükröződött, majd egyetlen szóval, hogy gyere, az ágyhoz hívtál. Mire odaléptem, hanyatt feküdtél, fejed felém, és kicsit lelógott az ágyról. – Gyere! – ismételted, és értettem, mit akarsz, felizgatott a gondolat is.
Terpeszállásba megálltam fölötted, két kezed megsimította combomat, egészen a fenekemig.
- Hmm… – sóhajtottad, és kicsit behajlítottam a térdem, hogy ajkaid, nyelved elérjenek. Nyalni kezdtél, szenvedélyesen, mohó vággyal. Szomjasan szívtál, majd lefetyeltél, és én nyöszörögtem a csodás kéjtől. Combjaim reszkettek, térdem remegett, csiklóm duzzadtan lüktetett a gyönyörtől, amelyet okoztál. Felegyenesedtem, és mosolyogva néztem le rád. Szádon, álladon ott csillogott nedvem. Vágyódva hajoltam le hozzád, és megcsókoltalak. Ajkaidon éreztem vizeletem sós, gyönyöröm fanyar, és nyálad édes elegyének ízét. Mohón csókolóztunk, majd ezt suttogtad: - Finom voltál!
- Köszönöm! – feleltem erre, és mosolyogva megsimítottad az arcom. Felültél, magadhoz húztál, öledbe ültem.
- Egészen megéheztem! – mondtad, miközben a combomat simogattad. – El kellene mennünk vacsorázni.
- És aztán indulunk? – kérdeztem.
- Indulunk? Hová? – kérdeztél vissza.
- Hát haza. – válaszoltam azonnal. Mosolyogtál, és megráztad a fejed.
- Nem, nem indulunk még haza. Ugyanis holnap reggel, lesz egy újabb megbeszélésem.
Szavaid után tolongani kezdtek a gondolataim. Ez azt jelenti, hogy az éjszakát a motelben töltjük. De ezt eddig egy szóval sem említetted. Akkor sem, amikor felhívtál, hogy elhozol magaddal. A kis asztal melletti székre esett pillantásom, melyen a levetett ruháim feküdtek.
Fürkésző pillantásokkal méregettél. Zavartan megszólaltam.
- De én nem hoztam magammal semmit… Te hoztál?
- Persze, ott van a csomagtartóban. Egyébként mire gondolsz? Szappant, törölközőt találsz a mosdóban, egy fogkefét meg veszünk, ha elmegyünk vacsorázni.
- De hálóing, no meg váltás fehérnemű… - mondtam halkan.
- A hálóing szükségtelen. Szeretem, ha meztelen vagy. A fehérnemű… - hallgattál el, hangod elgondolkozó, és kihívó volt egyszerre.
- Nos, az is megoldható. – folytattad szinte azonnal. – Most kimosod, és reggelre meg is szárad.
Elégedetten néztél rám, hogy mit szólok az ötletedhez.
- Most mossam ki? – kérdeztem, mint aki nem igazán értette a szavakat, és rábólintottál.
- Ha lehet, gyorsan, mert éhes vagyok, és reggel korán kelünk, addigra meg kellene száradnia.
Azzal meg is emelted a combod, így késztetve arra, hogy felálljak az öledből. Újra a szemedbe néztem, mielőtt felálltam volna, de láttam, minden szavad komolyan gondoltad.
A székhez léptem, és felvettem a róla bugyimat. Éreztem, hogy minden mozdulatom figyeled, és meg is szólaltál.
- A harisnyádat is vidd!
Nem szóltam, megfogtam azt is, és elindultam a fürdőszobába. A mosdókagylóba vizet engedtem, majd bele tettem a ruhadarabokat. Az aprócska szappan be volt csomagolva, és míg a csomagolását bontogattam, beléptél a helyiségbe.
A fürdőszoba, mint a legtöbb motelben, meglehetősen kicsi volt. A zuhanykabin mellett helyezkedett el a WC, a másik falon, az ajtóval szemben a mosdókagyló, ami fölé egy polcot, és egy tükröt tettek.
A WC-hez léptél, és az általam gondosan lehajtott tetőt felemelted. Már kibontottam a szappant, és kezeimet szinte ösztönösen mártottam a vízbe, és dörzsölni kezdtem a vizes ruhákat, de nem is néztem le, a tükörből téged figyeltelek. A csobogás csorgássá halkult, majd el is állt. Hirtelen felém fordultál, a tükörben találkozott pillantásunk. Pajkos fény csillogott szemedben, ahogy megkérdezted.
- Akarod megtisztítani?
Alhasamba belehasított a vágy, és ölem forró lett, mint arcom is a pírtól, amikor bólintottam.
Egyszerre fordultunk egymás felé, én még a vízbe ejtettem a szappant, te megnyomtad az öblítő gombot.
Ahogy a víz elállt, már eléd térdeltem. Vizes kezeim combodhoz értek. Farkadon egyetlen aranyló csepp csillogott. Számba vettem, szomjasan megszívtam. Ujjaid hajamba túrtak, és éreztem, ahogy néhány cseppet még préselsz ki magadból. Szürcsölve szívtam, és nyeltem, majd mohón nyalogatni, tisztogatni kezdtelek. Ujjaid tarkómat simogatták tincseimen keresztül. Légzésed gyorsult, ahogy farkad merevedni kezdett. Egyre mohóbban, és szenvedélyesebben szoptalak, amikor megragadtad a hajam, és elhúztad a fejem.
- Ki van mosva az alsóneműd? – kérdezted úgy, farkad az arcomtól alig pár centire.
- Nincs még. – válaszoltam az igazságnak megfelelően, de vágytól elcsukló hangon.
- Akkor mosd!- mondtad, fejeddel a mosdókagyló felé intve.
Felálltam, és odaléptem. A szappan elázott, tejszerű fehérré festette a vizet. Dörzsölni kezdtem az anyagot.
Mögém léptél, fenekemnél éreztem forró, kemény farkadat. Vállamba csókoltál, majd meg is haraptad. A lábaim széjjelebb nyitottam, és egyik kezeddel megfogva a farkad, lassan belém hatoltál. Mélyemre nyomtad, szorosan megragadva csípőmet, majd néhány pillanat mozdulatlanság után erőteljes mozgásba lendültél. Minden lökésed kéjes nyögést csalt elő belőlem. Észre sem vettem, mikor kapaszkodtam meg a mosdókagyló szélébe, de a te figyelmedet nem kerülte el.
- Azt mondtam, mossad! – nyögted nyakamba, és én nyögdécselve mosni kezdtem.
Egyre gyorsabban mozogtunk, aztán neked feszültem, mélyembe szorítottalak, és lüktetve, reszketve élveztem el. Amikor enyhült szorításom, újra mozdultál, hevesen, vadul, majd szinte kiszakítottad magad belőlem, és éreztem, ahogy forró magod fenekemre lövelled. Oldalra fordítottam a fejem, lihegve, zihálva csókoltuk meg egymást.
Csók közben megéreztem kezedet a kezemen. Kivetted markomból a bugyimat, és úgy csöpögve-csurogva fenekemhez vitted. Gondosan letörölgettél, majd visszaejtetted a vízbe.
- Most már tényleg mosd ki! – mondtad, és csókot leheltél ajkaimra, majd elléptél tőlem.
 
Talán negyedóra múlva kiléptünk a motelszoba ajtaján, és elindultunk vacsorázni. Természetesen én harisnya, és alsónemű nélkül, hiszen ezek a ruhadarabok éppen száradtak a kicsinyke fürdőszobában…
 

Ezt el kell mondanom

 2011.01.29. 11:35

 

Bár, ez a blog a képzeletem szárnyalásairól szól, beleszőve megtörtént, valós dolgokat, de mégiscsak egy szárnyalás: szabadon és bármerre.
Most mégis úgy érzem, megtöröm a sort, és leírok néhány gondolatot. Próbáltam máshová, készítettem ezeknek a gondolatoknak új blogot, de annyi kód kellett hozzá, hogy mire elkészültem vele, és megtehettem volna, hogy lejegyzem azokat a mondatokat, amelyekért elkészítettem az új blogot, még a felhasználónevem is elfelejtettem...
Valahol mindig is sejtettem, hogy nem vagyok átlagos, vagy hétköznapi, bár ha találkoznánk, és néhány percet velem töltenél, nem tűnne fel. Ugyanolyan vagyok, mit a többi - gondolnád, és hidd el, meg is hagynálak ebben a hitedben.
De én már tudom, hogy nem vagyok átlagos. Kislányként jobban szerettem egyedül játszani. Zavartak a gyerekek, mert mindig olyat kellett játszani, amelyet előre megbeszéltünk. Hogy te leszel az apa, te leszel a nagytestvér, én leszek az anya, ő, meg a kistestvér. Apa sokáig dolgozik, anya főz, és a gyerekek játszanak. Ám ha én menet közben, a játék közben valamerre elvittem volna a játékot, pl. anya összecsomagol, és elmegy világot látni, azonnal kiközösítettek, lehülyéztek, mert eltértem az előre megbeszélt sémától.
Jobb volt egyedül játszani. Elképzeltem egy világot, amelyben lehettem Anya, de lehettem Apa, lehettem nagytestvér, és kistestvér is akár. Nem volt előre lefixált játékterv. Akár minden percben változhatott. És akárhol, akármikor lehetett játszani. Mert ezt legtöbbször fejben játszottam. Pl., ha elküldtek a boltba. Mentem gyalog, vagy biciklin, de fejben tovább játszottam az én játékomat, amit egy órával ezelőtt abbahagytam. (volt, hogy ezért majdnem elütött egy autó, vagy rám köszöntek, és én szótlanul elmentem mellette, mert csak a testem volt jelen)
 
Kamaszlányként is folytatódott a játék. Persze, változott a történet, hiszen én magam is változtam. Az életben a nagyfiúk észre sem vettek, a játékomban harcoltak értem. Az életben átlagos tini lány voltam, a játékomban különleges hercegnő.
Az első szexuális élményeket úgy éltem meg, mint a hasonló korú lányok. Az első csók megborzongatott, megremegtek a lábaim, belesajdult az ölem, de csak a játékomban mertem tovább fűzni a szálat. A fiú 16 volt, én 14. Semmi más nem történt köztünk, csak azok a véget nem érő csókok. De esténként, fejben, a szoba csöndjében, játszottam tovább, míg csak lángolt a belsőm, míg csak szorosan a hűvös kispárnába nem fúrtam lángoló arcom, és szorítottam a szemem, hogy aludjak már, ne "játsszak" már, és ahogy így hasra fordultam, két kezem fájó, forrongó ölemre szorítottam, reszketni kezdtem, úgy éreztem, bepisilek, a párnába fojtottam ziháló légzésem. Nem tartott tovább talán egyetlen pillanatnál, aztán ellazultam, elfáradt a testem, mintha futottam volna, és aztán könnyedén elaludtam. Nem simogattam magam, nem próbáltam zuhanyrózsával izgatni magam, mint az osztálytársaim, akik erről meséltek a nagyszünetekben, elég volt fejben játszanom a magam írta-gondolta történetet, aztán csak combjaim közé szorítottam a kezem, és jött az a felejthetetlen, mámorító érzés.
Később, több is történt, mint csók. Nem azzal a fiúval, nem is szerelmesen, és nem is olyan volt, mint a fejemben. Akkor kezdtem kicsit megijedni, valami baj lehet velem.
A játékomban, vagy nevezzük fantáziálásnak, mindig idősebb férfival voltam, mindig úgy történt, ahogy ő akarta (vagyis, ahogyan én, hiszen én gondoltam!), de mégis, nekem is nagyon jó volt. Az életben az idősebb férfiak nem vettek észre (vagy nem mertek észrevenni), a fiúknak meg, akik észre vettek, és megtettem, amit akartak, nekem mégsem volt jó. (pedig, majdnem ugyanazt tettem gondolatban is, és úgy mégis jó volt)
 
Nem kerestem a szerelmet. Nem hittem a szerelemben. Vagyis, nem hittem az egyetlen szerelemben. Mindenkibe bele tudtam szeretni az első olyan pontig, ami kiábrándított belőle. Volt olyan, hogy csak egy óráig tartott, de akkor lángolt bennem, el tudtam volna égni érte, de elég volt egy rossz mozdulat, vagy egy szó, és már nem szerelmet éreztem, hanem közönyt, és utálatot magam iránt; hogy voltál képes beleszeretni, még egyetlen órácskára is??
Aztán jött az este. A játékom átalakult. Megaláztam, szexuálisan kihasználtam, megbüntettem, és útjára engedtem. Gyönyöröm egészen más volt ez után a játék után, mint máskor. Fájóbb, mégis teljesebb. Fájt az alhasam, mert míg gondolatban gyötörtem őt azért, mert képes voltam beleszeretni, tudtam, hogy magamat kellene gyötörnöm, és úgy büntettem magam, hogy nem értem magamhoz, nem adtam meg azt az örömet, ami a simogatásommal olyan édes szokott lenni. Fájtam, mint ahogy ő is fájt a gondolataimban. Aztán a végén, amikor a gondolataimban csukódott mögötte az ajtó, combjaim közé szorítottam a kezem, és fájón lüktetve, leizzadva, lucskosan és ajkam harapva, még gondolatban is egyedül élveztem el. A játék úgy folytatódott a következő éjjel, hogy alázatosan visszatért. A szerelmemért könyörgött. A lábaim elé csúszott. És először történt meg, hogy gondolataimban trágár szóval illettem. Felizgatott, ugyanakkor szégyelltem magam. De újra csak megbüntettem, és vele együtt magamat is. Megint egyedül ment el, ahogyan utána én is, szobám csöndjében.
 
Másnap találkoztam vele. Gondolom, értelmesen bámultam rá, hiszen, ő csak arról az egy órás szerelemről tudott, ami történt köztünk, ami után én kiábrándultam és otthagytam, most meg néztem rá nagy kék szemeimmel, ártatlanul, várva, hogy térdre esik, mint gondolataimban. De ő a sértett büszkeségével, felszegett fejjel haladt felém. Én még mindig csak bámultam, és vártam, hogy most fog, majd mindjárt, majd most letérdel... És találkozott a pillantásunk, és haragos szeméből villámok szóródtak rám, a tekintete vádolt: te vagy az oka, hogy egyetlen óra jutott nekünk, te vagy az oka, hogy nem lett folytatás.
Aztán nyílt a szája, és könyörgés helyett ennyit mondott: - Ne bámulj, hülye ribanc!
Tovább mentünk a folyosón, a diákok semmit se vettek észre, ez olyan megszokott volt, egy végzős fiú és egy majdnem végzős lány között. De az én belsőmben újra fellobbant a láng. Ennyi elég volt, és megint beleszerettem. Felizgatott lekezelő, alpári, közönséges szavaival Kívántam, vágytam rá, akartam őt.
S jött az éjjel, a játékomban már én kértem bocsánatát, én könyörögtem szerelméért. Játékomban most ő használt ki, vezekeltem bűnömért, és mindent megtettem, hogy elnyerjem bocsánatát, és végül megengedte (megengedtem magamnak), hogy egyedül befejezzem magamnak, de nem hagyott egyedül, végignézte testemen játszó ujjaim utolsó akkordjait.  Lehet fokozni, milyen gyönyört éltem át? Még most, ahogy írom, ahogy visszaemlékszem arra, megfájdul alhasam, és akaratlanul ajkamba harapok, ne sóhajtozzak itt a billentyűzetet nyomogatva.
 
De reggel ébredve, arra gondoltam, valami baj van velem. Egyetlen barátnőm, osztálytársam sem mesélt olyat, hogy azt a fiút szerette volna, vagy kívánta volna, aki nyilvánosan (az iskola folyosóján) trágár szavakkal illette volna, megalázta volna, vagy egyszerűbben fogalmazva: bunkó módjára viselkedett volna vele.
Igen, éreztem, hogy valami nem úgy működik nálam, és félve, hogy kitudódik, én is beálltam a sorba. Jó fiúval jártam, elmeséltem a lányoknak, ahogyan ők is nekem: "igen, szexeltünk a diszkó mögött, igen, nagyon jó volt, igen, nagyon boldog vagyok vele."
Aztán szakítottunk, mert ez így volt előre lebeszélve, mint gyerekkoromban a játszótéren a játék: ő fiú, én lány, járunk kicsit, aztán szakítunk, és holnap már mással járunk.
De amikor egyedül voltam, az én játékomat játszottam. Amit én alakítottam, amit én kigondoltam. Bármikor változtak a szerepek. Lehettem megszeppent diáklány, és a zord tanár úr behívatott a szertárba. Lehettem érett nő, aki tisztában van vágyaival, és tudja, mit várhat el a szeretőjétől, akit csak a vágyai kielégítésért tart, és lehettem úrnő, szerelmes kamasszal, aki egyetlen csókomért képes megalázkodni előttem.
 
Sok "játékom" megvalósult, de még ma is vannak szálak, amelyeket tovább fűzök magamban. Ma már tudom, nincs baj velem, csak néha úgy érzem, rossz korba, és rossz helyre születtem. De nincs baj velem, és elég, ha én tudom, nem vagyok átlagos. 

 

Fürdetés

 2010.11.08. 13:46

/Egy faggatóból merítve/
 
 
Hallgatok. Már nem azért teszem, hogy dacoskodjak Veled, miért késtem el. Már nem azért hallgatok, hogy provokáljalak. Most a magyarázkodásom elrontaná ezt a pillanatot. Ezt a csendes, vágytól nehéz pillanatot, amelyben a testem beszél Hozzád.
Azt mondod nekem zordan, induljak a fürdőszobába megfürödni. Megengedem a vizet, és míg vetkőzöm, szótlanul figyelsz. Amikor a melltartó és a bugyi is lekerül rólam, hozzám lépsz, vadul megcsókolsz, és míg nyelved mohón számba hatol, kezed mellemre vonod, ujjaid sürgetve megcsípik mellbimbóm. Aztán elengedsz, és én belemászom a kádba.
- Megfürdetlek! -mondod kurtán.
Hallgatok, mert a testem beszél Hozzád. A szemem, mely félig lesütve, mert nem akar kevélykedni csillogásával, hogy egyetlen érintésed milyen tüzet gyújtott bennem.
Az arcom, mely szemérmes pírt öltött magára, mert néhány perce dacosan trágár szavakat vágtam a hozzám intézett kérdésedre. Az ajkaim, melyeket enyhén megharapok, de most nem a csábítás fortélyából teszem, csak hogy elrejteni próbáljam a felszakadni készülő sóhajom, a legbeszédesebb jelet arról, mennyire kívánlak.
A melleim, ó azok is fecsegnek Neked: ujjaid érintésétől meredten, kipirultan ágaskodnak Feléd, és szinte ordítják: még, folytasd, kérlek!!
Kigombolod a nadrágod, és az alsóddal együtt letolod a combodig.
Szeretném kinyújtani kezem, átvenni tőled a még ernyedt, de számomra kívánatos farkadat. Vágyom arra, hogy ajkaim közt megkeményedjen, de most még érzem, nem tehetem.
A vizeletsugár aranylóan megindul, és melegen, izgatóan folyik mellemre, vállamra. A  sugár csordulássá lassul, már nem is ér el a mellemig, és közelebb hajolok Hozzád. Akarom az utolsó cseppeket, megkockáztatva egy újabb büntetést, hogy esetleg durván hajamba markolsz, hogy talán arcul ütnél vizelet cseppes farkaddal mohóságomért. Kockáztatok, és szenvedélyesen számba szopom farkadat. Nyelvemmel a kis lyukba próbálok hatolni, és szívom a maradék cseppeket. Egyre vadabb és mohóbb vagyok, ahogy farkad kezd megkeményedni a számban. Addig hagyod, hogy ezt tegyem, amíg keményen-forrón ki nem tölti számat, és torkomig nem hatol.
Akkor hajamba markolsz, és elhúzod a fejem.
- Mosakodj meg, aztán vedd fel a harisnyát és a köntöst. A szobában várlak!
Azzal ellépsz tőlem, de még hallom, ahogy távolodva odamondod: - Öt perced van, te buja kis ribanc…

Az utazás 2.

 2010.10.06. 15:43


A negyvenedik percbe léptünk az autód órája szerint, amikor megpillantottalak a parkoló felé közeledni. Az öröm, a megkönnyebbülés a szeretet, a szerelem egyszerre öntött el abban a pillanatban. Húsz perc, maximum fél óra – mondtad, amikor elindultál a mappába rendezett irataiddal a tárgyalásra. Bár a türelem nem erényem, nem unatkoztam. Néztem a folyton siető embereket, és megpróbáltam kitalálni, hová és miért sietnek.
Nagy sóhajjal huppantál bele a vezető ülésbe, és mappádat a hátsó ülésre téve, ezt mondtad.
- Elhúzódott, nem várt körülmények is adódtak.
Elmosolyodtam. A sóhajod, a szavad mögött ott bujkáltak a ki nem mondott szavak; hogy sietni szerettél volna hozzám. Mosolyomban pedig ott volt a válasz, bármeddig várnék rád.
- Így már megérdemlünk egy kávét! – viszonoztad mosolyom, és elindítottad az autót.
Egy cukrászdához mentünk, amelynek az utcafrontján hangulatos napernyők alatt kerek asztalok csábították a járókelőket. Néhány asztal mellett már ültek, de volt még szabad asztal bőven. Miután helyet foglaltunk, nem is sokára megérkezett a pincér. Leadtad a rendelést, kávét és üdítőket kértél, majd hamiskás mosollyal az ajkadon megkérdezted tőlem:
- Kérsz süteményt?
- Nem kérek. – válaszoltam csendesen, és hallgattam a felsorolást, milyen sütemények közül lehet választani. Az asztal alatt kezed, térdemhez ért, és apró kis köröket rajzoltak rá ujjaid. Rád néztem, de te még mindig a pincért figyelted, aki éppen befejezte a felsorolást, és várta, hogy válassz közülük. Nem tudom, mit mondtál neki. Lefoglalt a játékosan rajzolgató kezed térdemnél. A napernyő ellenére is meleg volt. Szerettem volna kigombolni legalább a legfelső gombját a blúzomnak, de tudtam, azon, hogy melegem lett, egy gomb kigombolása nem segített volna. Lustán-lassan simogató ujjaid már a combomon jártak, amikor a pincér meghozta a kávénkat és az üdítőket. Kezed meg sem rebbent, folytatta az apró körök rajzolását. Amikor a férfi letette elém a kávét, rám mosolygott és azt mondta: Egészségére! Éreztem, ahogy arcom elönti a pír, és hebegtem egy köszönömöt. Csak mosolyogtál, és akkor szólaltál meg, amikor már hallótávolságon kívül volt.
- Tetszik neked?
Meglepett a kérdésed, mert nem úgy tekintettem a felszolgálóra, mint egy férfira, de tudtam, egy nem is tudom válasszal nem lennél elégedett. Oldalra fordítottam fejem, hogy szemügyre vegyem. Nem messze tőlünk állt, éppen felvette a rendelést.
- Egészen jóképű! – válaszoltam visszafordulva feléd.
Egy hümmögés volt a válaszod, ami bármit jelenthetett. Kezedet továbbra sem vetted el combomról, bár cirógató simogatásod inkább tűnt részedről egy szórakozott tevékenységnek, de engem nagyon is izgatott. Szabad kezeddel kavargatni kezdted a kávédat, és egy kicsit unottal rám néztél.
- Mihez volna kedved ez után?
Egy pillanatig hallgattam. Bármennyire is unaloműzésből kérdeztél, őszinteséggel tartozom.
- Keresni egy motelt, és kivenni egy szobát.
Felcsillant a szemed. A kávéskanalat is megállítottad, és a combomon rajzolgató kezed is abbahagyta a körök rajzolását. Pajkosan elvigyorodtál.
- Ez jól hangzik…
Hangodtól, csillogó szemedtől én is elmosolyodtam. Kezed a combomról visszasiklott a térdemhez. Már-már azt hittem, elveszed onnan, de helyette becsúsztattad szoknyám alá. Meztelen bőrömön éreztem meleg tenyeredet. Most nem köröket rajzoltál, most nem csak ujjbeggyel érintettél, combomig simítottál.
A kezemben megremegett a kiskanál, miközben megkavartam a kávémat. Továbbra is fénylő szempárral kérdeztél:
- És mit tennénk ott?
- Együtt lennénk… - válaszoltam visszafogottan.
- Csak mi ketten?
Ismét meglepetten, de már zavartan is, csak hallgatni tudtam. Mint egy mentőövként, megjelent a pincér a választott süteményeddel.  Rám nézve kérdezte:
- Önnek lesz? – és megmarkoltad az asztal alatt a combom, miközben vidáman válaszoltál helyettem.
- Nem, nekem lesz.
Újra csak elpirultam, pedig nem akartam, de valahogy zavart a nézése, mert úgy éreztem, tudja, hol van a kezed az asztal alatt.
Zavartan elkaptam a tekintetem a kávéscsésze felé, így még a fejemet is lehajthattam. Amikor távozott, közelebb hajoltál hozzám, mintha csak az eléd tett sütemény fölé hajolnál. Halkan szóltál, szavaid lehelete szinte súrolta a hajamat, arcomat.
- Elvinnénk őt is…
Meg sem kellett kérdeznem, kire gondolsz, szemem sarkából láttam azt a kis intést a távolodó pincér irányába.
Döbbenten kaptam feléd a fejem.
- Őt? Miért?
Szemedben valami furcsa, vágyakozó lobogás izzott, és könnyedén válaszoltál nekem.
- Mert szívesen megnéznélek vele.
Megcsörrent a kávéscsésze kistányérja, ahogy a kanalat ráhelyeztem, ettől a fémes csengéstől összerezzentem, és talán attól is, hogy most többen felénk fordulnak. Tenyered égette a bőrömet, nézésedtől kapkodva kellett vennem a levegőt, de szavaidtól valami furcsa viszolygást éreztem. Belekortyoltam a kávéba, de mivel nem szóltál, így, miután lenyeltem, szinte suttogva kérdeztelek:
- Hogy érted azt, hogy megnéznél vele?
- Úgy, hogy ott lennék a szobában, de nem nyúlnék hozzád.
Újra csak számhoz emeltem a kávéscsészét, és kiittam a tartalmát. Lassan kortyoltam, az időt húztam, bár egyszer csak le kellett tennem az üres csészét. Gyomrom görcsben volt, és nem esett jól az enyhén elhűlt kávé sem. Szemed fürkészve nézett, vágy és kíváncsiság csillogott bennük. Nem tudtam, mit vársz tőlem, beleegyezést, vagy felháborodást? Egyik reakciót sem tudtam még megadni, ahhoz még nem volt minden egyértelműen érthető a számomra. Közelebb húzódtam hozzád, és bizonytalanul tovább kérdeztelek.
- Ha nem érnél hozzám, akkor… akkor mit tennél?
- Csak ülnék az ágyhoz egészen közel, teljesen felöltözve, és téged néznélek. – válaszoltad nagyon komolyan. Eltűnt a pajkos mosoly szád sarkából, kicsit meg is rémisztett, hogy azt láttam rajtad, te ezt valóban így tennéd. S hogy érzésem megerősítsd, folytattad:
- Csak néznélek, ahogyan te is engem. Néznélek, amikor szádba hatol, és néznél rám könnyes szemekkel, hogy ne engedjem neki. Néznélek, amikor felém fordulva lennél, és arcodon egyszerre látnám a kéjt és a gyötrelmet, hogy élvezel egy másik férfit, amint használja, birtokolja tested, miközben tudod, hogy nem illene élvezned, és könyörgő tekinteted rimánkodna, minden nyögésed azt kívánná, engedjem meg a gyönyört, vagy adjam meg én azt, amit éppen más készül megadni. Amikor megengedném, szörnyen szégyellnéd magad, mert tested reakcióit nem tudtad irányítani, gyönyört éreztél, miközben végig arra gondoltál, valami tiltott dolgot tettél.
Ha más asztaloktól felénk fordultak is, olyannak tűnhettünk, mintha szerelmes szavakat súgtál volna fülembe, és attól lángolt volna arcom.
Felkaptam az üdítőmet, és nagy kortyokban inni kezdtem. A jégkocka már elolvadt benne, de még így is hűs volt, háborgó gyomromat megnyugtatta, kiszáradt torkomat megnedvesítette. Ujjaid combomon ismét rajzolásba kezdtek. A belső, érzékenyebb részen tették, egyre feljebb haladva, sóhajt csalva ajkamra. Közben belevágtál a süteménybe, és a villát a szádhoz emelted. A barna tésztás, fehér krémes sütemény illata émelyítően édes volt. Megnyaltad az ajkad, és szerettem volna én is ezt tenni, szerettem volna szádon érezni az édes sütemény ízét. Újra sóhajtottam, azt akartam, hogy higgadtnak láss, és önérzetesen megkérdeztem:
- Képes lennél ezt tenni velem?
Elmosolyodtál. Nem pajkosan, mint néhány perce. Úgy, mint aki már várta ezt a kérdést, már számított erre, és felkészült a válaszra is.
- A kérdés inkább az, te képes lennél megtenni ezt? – és élvezettel újabb sütemény darabot vettél a szádba. Kívántam az ízét, de a szádról, a nyelvedről, ugyanakkor újra görcsberándult a gyomrom, és mintha émelygés is rám tört volna.
Zavart és izgatott is voltam egyszerre. Ismét tenyered ért a combomhoz, finoman megmarkoltad, majd végigsimítottad. Nem tudtam megszólalni, nem tudtam volna helyes választ adni. S mint aki érezte, min vívódok magamban, egészen közel húzódtál hozzám, hogy székeink is összeértek, és a fülembe suttogtál.
- Tudom, mire gondolsz most.
- Mire?- kaptam feléd a fejem, hogy ajkunk, arcunk majdnem összeért.
- Arra, hogy a kocsiban még azt mondtad, amit csak szeretnék, azt tehetek veled.
Éreztem, arcom lángra gyúlt, és szerettem volna elkapni a pillantásom, de vonzott a vágytól izzó szemed, ajkaid, melyek bizonyára még édesek voltak a krémes süteménytől. Vágytam, hogy megcsókolj, hogy aztán azt mondd, meg kell tennem, mert ez téged örömmel töltene el. Kívántam, hogy utasíts, csak hogy ne nekem kelljen dönteni. Elkeseredetten, majdnem sírva szakadtak ki belőlem a szavak.
- Ha megtenném, örömet okoznék? De ha úgy történne, ahogy mondtad, hogy élvezném a másik férfi tetteit, fájdalmat okoznék ezzel? De ha elutasítom, csalódást okozok? Vagy éppen ellenkezőleg, erre ment ki a játék?
Egyszerre toltad el magad elől – oda sem pillantva-, a kistányért, és csúsztattad kezed combjaim találkozásához. Mindez gyorsan, és váratlanul történt. A szó torkomra forrt, ahogy ujjaid a nedves fehérneműmet érintették.
- Jól áll neked a kétségbeesés. Dacossá tesz, és ellenállhatatlanul kívánatossá varázsol. – mondtad ajkamba, és nem törődve senkivel, szenvedélyesen megcsókoltál. Alig tudtuk abbahagyni hevesre sikeredett csókunkat, de aztán jól nevelten szétrebbentünk. Kezed visszahúztad térdemre, és rekedtesen a vágytól ezt mondtad:
- Fizetek, menjünk innen.
Intettél a pincérnek, és kérted a számlát. Amikor fizettél, hatalmas borravalót adtál neki, és cinkosan mosolyogtál rá. Ő kicsit zavartan vissza mosolygott, én meg lesütöttem a tekintetem a szoknyámra, és eligazgattam a ráncokat, amelyeket simogató kezeddel okoztál.
A cukrászdától az első panzióig mentünk. Valóban kivettünk egy szobát, és valóban együtt voltunk. De csak mi ketten, és nem hiányzott senki.

Ők ketten, külön

 2010.09.14. 07:46

Novella 9.
„Az erős, szívós ölelés eggyé teszi őket, nincs már két testük, de azért kettős az alakjuk, nem fiú az, sem nő: mindkettő s mégsem e kettő.” Ovidius
 
I. rész

Hajnalodott, amikor arra ébredt, hogy ágyékában a tűz olyan égetően lobog, hogy szinte elviselhetetlen már. Nem, ez a merevedés nem az a megszokott, ébredező, jóleső érzésű volt, hanem egy sajgó, lüktető, lávaként hömpölygő vágyból fakadó merevedés volt. Belenyögött a kispárnába, de gyorsan gombóccá gyűrte, és odaszorította a combjai közé. Csípője önkéntelenül mozdult, és az újabb nyögése beleszakadt a csendbe. Valamivel jobb volt így, de nem hozott teljes enyhülést. Lehunyt szemei előtt még mindig látta az álomkép utolsó kis kockáit: az asztallapra simuló, kezeinél, lábainál rögzített meztelen nőt, s ahogy mögötte állt, kezében egy korbáccsal, miközben arra várt, hogy a nő sikolya elhaljon.
Szorosabbra zárta a combjait, és hallgatta saját légzését, figyelte pulzusát, várta, hogy megnyugodjon. A madárcsicsergéses hajnal percei csak vánszorogtak, azonban nem hoztak nyugodalmat. Jobb keze külön életre kelt, megindult a kispárnát szorító combok felé. Megérintve magát, lazult combjai szorítása, és ismét belenyögött a szoba csöndjébe. Nem akart még egy ilyen reggelt, saját kezétől várva enyhítést, felidézve magában azt a pillanatot, ahogy körmei végigszántottak a nő hátán, amely korbácsnyomoktól vöröslött. Nem akart még egy ilyen reggelt, szabad kezét szájára szorítva elfojtani nyöszörgését, miközben másik keze markolja, szorítja vágytól sajgó, merevre duzzadt hímvesszőjét. Nem akart még egy ilyen álomképet, amelyben a gyönyöre pillanatában a nő ránézve megköszöni az ütéseket, és ő meglátja az arcát, azt a szeretett arcot, a saját húga arcát. De az akarat nem bizonyult elégnek. A képzeletében megjelenő édes arc, és a korbáccsal megjegyzett hófehér hát megtette hatását; tenyerébe lövellte tejszerű, sikamlós nedvét.
*
A telefont fülére szorítva ült, az irodája íróasztalánál. Előtte átnézésre váró akták hevertek, de nem lapozott bele egyikbe sem. A süket csönd el sem jutott tudatáig, mert már az első két csengetés után tudta, bátyja ez alkalommal sem fogja felvenni a telefonját.
A könnyek égették a szemét, torkát fojtogatta a sírás, mert ez a fájdalom elviselhetetlenebbnek tűnt, bármilyen más fájdalomnál. A korbácsütés csípő, égető érzésétől fel lehetett sikoltani, a torokból feltörhetett egy enyhülést remélő jajszó, a nyögéssé fajuló mély sóhajok mind-mind csillapíthatták a kínt, de a sírás hozhatta az igai megkönnyebbülést.
Ám abban a pillanatban, a fülén a néma telefonnal, úgy mart belé a fájdalom, ahogyan egyetlen korbács szíja sem képes hátába tépni. A szíve összeszorult, a lelke sajgott. Pislogni sem mert, nehogy pillái lecsukásával elindítsa könnyeit. A sírás most nem segíthetett, ezt a fájdalmat csak másfajta fájdalommal tudta volna enyhíteni.
S mégis, minden szeánsz után úgy érkezett haza elegáns, de rideg lakásába, hogy nem kapott eleget, nem elég a kín, ha nincs vele kéj is. Az a csodás érzés, amit egyszer élt át vele. Egyszer, és mégsem vele, csak általa. Akkor egyszer, amikor meglátta a fürdőszobájába toppanva a korbácsnyomokkal teli hátát. Akkor az első érzése a félelem volt. Nem attól félt, hogy a bátyja haragjában megveri, felpofozza, vagy még szörnyűbb dolgot tesz vele, azért, mert felfedezte féltve őrzött titkát.
Nem ettől félt. Azért járta át a feje búbjától a lába kisujjáig ez a szorongó érzés, mert attól félt, mélységes megvetésének fog hangot adni, és sarkon fordulva otthagyja őt kínjaival és félelmeivel. De amikor megsimította, amikor megcsókolta korbácsütésektől sebzett hátát, a félelem eltűnt, mintha sosem létezett volna. Amikor pedig azt suttogta, én is akarom ezt veled, a vágy lett úrrá testén, a bizsergető, a kéjt remélő vágy.
S az ütések alatt, melyeket a szeretett férfitől kapott, teste nem csak a kíntól vonaglott meg. Úgy lüktetett alhasában a gyönyör, mint a korbácsütések után érzett fájdalom. Zokogott, de hálásan köszönte meg az ütéseket, lábai reszkettek, és belezuhant a karjaiba, amikor eloldozta fonott zsinórral megkötözött kezeit. De nem csak a szenvedéstől reszketett, hanem a vele járó szenvedélytől is. Átölelte védelmezőn, megcsókolta izzadt homlokát, és azt suttogta: - Köszönöm, Gyönyörűm!-
Ölbe vette, átvitte a hálószobába, és úgy meztelenül, lefektette az ágyba, majd gyengéden betakargatta.
- Aludj, Kincsem, most csak pihenj! – és újra megcsókolta gyöngyöző homlokát, és kiment a hálóból.
Akkor sajgó háttal, lüktető, forrón nedves öllel sírta álomba magát, de úgy érezte, most már örökre együtt maradnak. Azt gondolta, most már mindketten megtalálták, amit kerestek, amit akartak.
S azóta, mint egy fordított varázslatú Csipkerózsika, ébren álmodott, és álmában élt. Az egyetlen ember, akit szeretett, akire vágyott, úgy altatta el, hogy nem ébresztette fel többet. Nem vette fel a telefonját, letagadtatta magát a klinikán, és nem nyitott ajtót, ha felkereste.
Visszatette a telefonkagylót a helyére, és sűrűn pislogott, így a szemében összegyűlt könnyek hosszú pilláira ültek. Megtörölte gyorsan két kezével, és mélyet sóhajtott. Fájdalmán csak egy másfajta fájdalom enyhíthetett.
Újra felemelte a kagylót, és tárcsázott. A búgó hangot egy férfihang szakította meg.
- Halló… - szólalt meg kicsit rekedtes hangon, majd sietve bemutatkozott, és folytatta:
- Szeretnék bejelentkezni a szombati estélyre…
*
Maga elé meredten ült a szófán az estély előírásainak megfelelő öltözékben, türelmesen várva, hogy az inas beszólítsa a terembe. Mozdulatlan kőszobornak tűnt, ahogy ott ült, két keze tenyérrel lefelé a combján, egyenes derékkal, összezárt lábakkal. Még a fekete topánka is szigorú vonalban, olyan szorosan egymás mellett volt, mintha a szobrász egyetlen kőtömbből faragta volna ki, és nem bajlódott volna holmi résekkel a kis cipők között. Egy idegen szemlélő, ha csak egy pillantást vet rá, akár bábunak is nézhette volna, de figyelmesebben nézve, pislogása, egyenletes légzése rácáfolt arra, hogy nem egy hús-vér nő ült a szófán.
Mint akit megbabonáztak, üresnek tűnt két szép szeme, amely az álarc alól kilátszott. Nem tükröződött benne semmi, csak egy fajta szelíd nyugalom, jámbor alázat. Ám belül minden idegszál húrként feszült, a várakozás perceit gyomra remegése csak még jobban elnyújtotta. Valójában legbelül félt és vágyakozott. Vágyakozott és félt, majd megint csak fordítva.
Testtartása nem árulta el ezt a belső harcot, még mindig szobor volt, egy élő viaszbábu. Torkában dobogó szíve, fülében pulzáló vére nem látszódott rajta. Hangszálai már készültek a sikolyra, könnyei már összegyűltek, és csak a jelre vártak, hogy elindulhassanak arc barázdáin átvezető útjukra.
Újra félt és vágyakozott, de nem látszott rajta. Félt a reá váró megpróbáltatásoktól, a fájdalmaktól, a durva hangoktól. S ugyanakkor vágyott az ezekkel járó kéjre, mámorra, szenvedélyes gyönyörre. Félt a gyötrelmektől, de érezte, mocskossá kell válnia, hogy megtisztulhasson. A könnyek lemosták a szennyet, a sebek kínzó égése megmutatta egyetlen simogatás hatalmát. A megalázott póz magában hordozta a felemelkedés lehetőségét és magasztosságát. Megint csak vágyakozott és félt, de e két érzelem továbbra sem látszott rajta.
Nyílt az ajtó, és a libériás inas megszólította.
- Kérem, kövessen!
S életre kelt a bábu, de ő újból csak félt és vágyakozott.
*
Feszült volt, de ez nem csak kialvatlanságából fakadt. Feszült volt, de nem a félelemtől, vagy a bizonytalanságtól. Nagyon is tudta, miért van ott, és mit akar. Bekapcsolódott ugyan a körülötte lévő férfiak beszélgetésébe, hiszen ehhez hasonló estélyeken majdnem mindig ugyanaz volt a téma; az aktuális politikai helyzet, vagy a futballcsapatok rangadója, esetleg környezeti katasztrófák, de feszültsége nem látszódott rajta.
Higgadt hangja nem árulta el érzelmi és lelkiállapotát. Közömbös arccal tekingetett néha körbe, mint aki a gyönyörű márványtermet szemlélgeti, azonban nem az érdekelte. Sebészi pontossággal mérte fel a körülöttük némán, zajtalanul tüsténkedő vörös ruhás nőket. Nem az arcukat, hiszen, ha nem takarta volna valamennyit álarc, akkor is csak, egyetlen arcot látott volna. Azt a könnyes, fájdalomtól elgyötört, kéjtől kipirult, gyönyörű arcot, az egyetlen kishúga arcát.
Leemelt egy pezsgővel teli poharat az egyik, odalépő nő tálcájáról. Amíg kortyolta a hűs buborékos italt, elhessegette magában a csodás arc képét. A mozdulatokra akart figyelni, nem a vágyképeire, de nem is az üres fecsegésre. Azt a nőt kereste, akinek a legutóbb ígéretet tett. Volt a mozdulataiban valami ismerős, valami olyasmi, amit egyszer már magáénak tudhatott és érzett.
Lenyelte az utolsó korty pezsgőt is, és érezte, oldódott valamit a feszültsége. Aztán könnyedén, mintegy magának, alig észrevehetően megvonta a vállát. Végül is, mindegy melyiküket választja, hiszen az arc úgyis a fejében már hozzárendeltetett. A test viszont csak eszköznek kellett, pótolni valamit, amit nagyon szeretett volna birtokolni, de tudta, hiba lenne engedni a vágyainak.
A vörös ruhás nő olyan nesztelenül lépett mellé az ezüstös tálcával, hogy majdnem rámordult hirtelen érzett indulatból, amiért félbeszakította a gondolatait. A nő ösztönösen megérezte, hogy rosszkor érkezett, megtorpant, fejét még jobban leszegte, és a tálcán lévő poharak összekoccantak. A düh, ahogy érkezett, úgy távozott; hirtelen és gyorsan. Lassan ráhelyezte a tálcára az üres poharát, és elégedetten figyelte az ellépő nő mozdulatait. Mert, íme, megtalálta, akit keresett; a kicsit setén, bizonytalanul mozgó, már-már ügyetlennek tűnő nőt.
Aki annyira hasonlított… Sietve visszafordult a beszélgető társaság felé. Nem, nem szabad a húgára gondolnia, és magában így fejezte be a mondatot: Aki annyira hasonlított arra, akit egyszer már birtokolhattam!

 

Emlékezés

 2010.07.04. 23:40

 Novella 8.

Összefonódó szálak
 
 
Ahogy megérkezett, a kis öltözőszobába vezették. Becsukódott mögötte az ajtó, és amíg nem mentek érte, magára maradt. Ez így volt a második érkezése óta.
Amikor először fogadta el a meghívást, volt vele egy lány is. Halk szavú, kicsit molettebb, de fiatalabb lány volt. Elmondta a szabályokat, megmutatta az öltözéket, és aznap este mellette maradt. Akkor éjjel nem történt vele semmi. Csupán egy vendég volt, aki megnézhette, mi fog vele történni, ha elfogadja legközelebb is a meghívást. Természetesen, már akkor tudta, amikor abban a kis öltözőszobában, a halk szavú lány a maga csendes, visszafogott módján elmesélte a szabályokat és a történéseket, hogy el fog jönni újra. Tisztában volt vele, azzal, hogy elfogadta az újbóli meghívást, attól a pillanattól kezdve, hogy magára öltötte az estély egyenruháját, megszűnt létezni, mint gyermekjogi képviselő. Nem volt többé az a harcias amazon, aki nap-, mint nap a gyermekek érdekeit megtestesítve, a jog útvesztőiben sakálokkal küzdött. Egy személytelen szolgálóvá vedlett ott, saját akaratából. Egy szolgálóvá, aki a rábízott munka után még testét is odaadja, cserébe annyit vár, gyötrelmes, fájdalmas kéjjel jutalmazzák ezért.
Leült a fésülködő asztalka mellé, és levetette utcai cipőjét, majd gombolni kezdte kosztüm kabátját. A tükörben a szófára pillantott, amelyen ott hevert a gondosan odakészített öltözéke.
Eleinte még, a míder szorításán túl, a szoknyában való mozgás is nehezére esett, de mára már megszokta, és rájött, ha gondosan egymás elé helyezi lábait, könnyebben halad, és járása is kecsesebbé válik. A fűző halszálkái ellen, hogy ne nyomják, ne vágjanak bőrébe, egyetlen megoldás létezett, ki kellett húznia magát, és akkor a levegő is szabadabban áramolhatott tüdejébe. S miközben ezek a gondolatok végigsuhantak fejében, keze, ujjai, gépiesen tették a dolgukat, és már mezítelenre vetkőzött. Bár otthon is megtette, mégis átment a fürdőszobába, és gondosan megmosakodott. Amikor egy törölközőbe burkolózva visszatért az öltöző szobába, egy futó pillantást vetett válla fölött a tükörképére, azon belül a hátára. Elhalványodtak a nem olyan rég még bíbor színű csíkok, de volt olyan csík, amely egészen kifehéredve kivilágított egyébként is fakó bőréből. Ettől a futó pillantástól, ahogy így megnézte hátát, jutott eszébe az, amikor a bátyja hirtelen betoppant a fürdőszobájába. Az a bók, amit akkor mondott, ahogy megsimította ajkaival a sebeket és odasúgta: Gyönyörű vagy!- még a felidézés pillanatában is valami különös, már-már bizarr izgalomba hozta.
Majdnem ugyanaz az izgatottság vett rajta erőt, mint amit a legutolsó szeánsz alkalmával érzett. S miközben kapcsolgatta a míder kicsiny kapcsait, felidézte magában a jelenetet.
 
Ahogy leengedte a korbácsot, zokogásomon kívül más zajt nem hallottam. Pedig nem akartam sírni. Ó, mennyire nem akartam! Főleg nem az idegen előtt. Ha nem lett volna a szobában, talán még sikolyomat is előcsalta volna az ütéseivel a korbácsolóm. Hogy mikor kezdtem el sírni, már nem tudom. De minél jobban haraptam ajkaimba, hogy ne jajduljak fel, hogy ne térjek ki az ütés elől, annál erősebbeket kaptam. Nem tudtam figyelni korbácsolóm számolására sem, elfogadtam, hogy 37… 38… de végig magamon éreztem az idegen tekintetét. Hallani véltem visszafojtott lélegzetét is, talán még két ütés közti csendben szíve izgatott dobbanását is. Végig arra gondoltam, ő mit fog velem tenni vagy mi a szándéka így velem. Csöndes ellenállásom egyre jobban bőszítette korbácsolómat, csak mikor feltört belőlem az addig elfojtott zokogás, hagyott kicsivel hosszabb szüneteket az ütései között.
Amikor leengedte a korbácsot, és csak nyüszítő sírásomat hallottam néhány pillanatig, összerezzentem dühös, csalódott hangjától.
-Végeztem Veled! – és koppant a padlón a korbács.
-Az Öné! – szólt még az idegenhez, majd elhagyta a szobát. Az ajtócsapódás után úgy éreztem, nem maradt lábaimban erő, már csak a kampó tart, amihez kezeimet rögzítették.
Megcsikordult a szék, ahogy az idegen feláll. Lenyeltem újra feltörni készülő könnyeim áradatát, és valahonnan összekapartam maradék erőmet, és kihúztam magam. A mozdulattól bőröm égni kezdett, a fájdalom - mintha csak akkor jutott volna el agyamig-, belém hasított, ugyanakkor combjaim közt tűz gyúlt, olyan erős vágytól, melyet nem tudtam fékezni magamban.
Az idegen lassan közeledett hozzám, és talán a félsztől, a már tudatosult fájdalomtól, kívántam, hogy emelje fel a földre ejtett korbácsot, amitől hadd sikolthassam ki magamból a fájdalommal járó, kínzó vágyamat.
Már mögöttem állt, éreztem bőrömön meleg leheletét, és kívántam, hogy harapjon belém, tépjék fogai megsebzett bőröm, hogy aztán édes nyála enyhítse kínjaim.
-Most eloldozom a kezed. – szólalt meg mögöttem olyan nyugalommal hangjában, mintha csak azt mondta volna, teszek még cukrot a teába. Nem kérdezte meg, hogy beleegyezek-e, csak kioldotta a bőrszíjat, és én leengedtem a kezeim.
Csak egy pillanatig állt mellettem, rögtön vissza is lépett hátam mögé, de ez elég volt, hogy érezzem illatát, halljam csöndes, nyugodt szavai ellenére is izgatott légzését.
Meleg ujjai megérintették a hátamat. Valahogy ismerős volt egy pillanatig az érzés, míg végigszaladtak ujjai a frissen felsértett sebvonulatokon, de higgadt hangján újra megszólított.
- Hajolj le a korbácsért!
Szó nélkül engedelmeskedtem, előrehajoltam és megfogtam a korbácsot. Már álltam volna fel, amikor kezével visszanyomott kissé, és ennyi mondott: Maradj!
Úgy maradtam, és vártam. Vártam, hogy elmondja, mit kíván velem tenni, vártam kérdését, hogy beleegyezhessek, vágyakozva vártam szándékait.
Nem szólt, csak ujjai ismét végigfutottak a fájdalmas csíkokon. Érintése az égető érzést felerősítette, ugyanakkor még jobban felgyújtotta az ebben a testtartásban felé kínált altestemben a vágy tüzét.
Amikor ismételten leszánkáztak ujjai gerincemnél, de már visszafelé körmeit is használta, feltört belőlem egy vágytól nehéz sóhaj. Meghallhatta, mert halk, de megfontolt hangján megint megszólalt.
- Nem foglak magamévá tenni. Ahhoz én akarlak előkészíteni. Most csak gyönyörködnék még a más munkájában. Beleegyezel?
Kérdése ott csüngött a levegőben, mint egy himbálózó lampion. Hallgattam, és ő kihasználva hallgatásom, újra körülrajzolt egy fájdalmas részt, perzselve ujjbegyével. Nem akartam beleegyezni, azt kívántam, ragadja ki kezemből a korbácsot, és ne csak simító, becéző ujjaival ismertesse meg a hátam. Azonban, mintha a sóhajom, a gondolatom árulója lett volna, majdnem suttogva hozzá tette:
 - A következő alkalommal meg foglak korbácsolni. Beleegyezel?
-Igen.- szakadt ki belőlem a válasz, és tudtam, hangom elárulja csalódottsággal keveredett vágyódásom.
-Köszönöm! – felelte, és már nem simított, hanem körmével szántott végig hátamon, egészen fel, a felé domborított faromig. Aztán a cipzár összetéveszthetetlen húzódását hallottam, és néhány gyors, ziháló lélegzetvétel után égő, sajgó bőrömre lövellte forró spermáját.
 
Ahogy végigsimított bordó selyemszoknyáján, jólesően borzongott meg, és egy utolsó pillantást vetett a tükörben látott maszkos, piros míderbe, és szűk szoknyába öltözött csinos nőre. Elkészült, és elégedett volt a látvánnyal. Várakozással telve, de alázatosan ült le a szófára. Mert ez az este volt a következő alkalom. Mert itt az idő, és mindjárt jönnek érte.

 

Az estély

 2010.06.22. 10:47

 Novella 7.

 A szálak
 
 
A kivilágított villába lépve, úgy érezte magát, mintha valami idegen világba érkezett volna. Már az ajtóban libériás inas fogadta, elkérve személyre szóló meghívóját, és ellenőrizve nevét a meghívottak listájában, s közben észrevétlenül ugyan, de leellenőrizve, hogy öltözéke megfelelő –e; a fekete szmoking és az elengedhetetlen maszk, vagy álarc. A terem ajtajáig vezette, majd kinyitotta előtte mindkét szárnyat, és miután belépett, be is zárta mögötte. A pompa és a fényűzés egy pillanatra megbénította, pedig járt már előkelő estélyeken, megfordult már jó néhány gazdag és befolyásos ember villájában, de ehhez foghatóval még nem találkozott. A márványpadlón visszacsillant az elegáns falikarok diszkrét fénye, a hatalmas kőoszlopok gigantikus érzést kölcsönöztek a helyiségnek.
Halk zene szólt valahonnan, de ez nem zavarta a beszélgetését a kisebb csoportokban álló vagy ülő vendégeknek, akik hozzá hasonlóan, szmokingban és álarcban voltak. Ami szintén szemet szúrt neki, hogy nőt nem látott a meghívottak között. Azok közt valóban nem láthatott, de a felszolgáló személyzetet kizárólag nők alkották. Fejüket fekete maszk takarta, szemüknek, szájuknak nyílással, de ez nem tette lehetővé, hogy felismerhetőek legyenek. Öltözékük is egyforma volt, bíborvörös, szorosra húzott fűzőt, úgynevezett mídert viseltek, mely keblüket magasra emelte, de szabadon hagyta. Hosszú, szűk alsót hordtak ez alatt, melynek színe szintén vörös volt, de csillogó selyemből készült, amely szépen feszült rajtuk, így kimutatta domború idomaikat. Amikor léptek, kilátszott lábfejük, amelyen csak egy könnyű kis fekete topánka volt, és ez tette járásukat nesztelenné, észrevétlenné.
Mivel még sosem vett részt ilyen estélyen, alaposan megnézte az elé lépő nőt, aki tálcán kínálta felé az aranyló, gyöngyöző pezsgőt. A nő nem nézett az arcára, valahová a mellkasán egy pontra meredt rezzenéstelen tekintettel, majd el is fordult, ahogy leemelte a tálcáról a poharat. A többi vendég ügyet sem vetett ezekre a nesztelenül suhanó, maszkjuk miatt, szoborszerű lényekre. Belekortyolt a hűvös, buborékos italba, majd elindult a legközelebb álló csoporthoz, határozott léptekkel, hiszen régen várt már erre az alkalomra. Az est lassan telt, bár kedélyes, könnyed társalgást folytattak, mégis, minden mondatnál érezte, nem ezért vannak itt. A vacsorát is jó hangulatban költötték el, a svédasztalon a legkülönlegesebb fogások sorakoztak, és a vörösbe öltözött nők mindig gondoskodtak arról, hogy ne legyen hiány semmiből. Amikor lezajlott a vacsora, és néhányan elégedett jóllakottsággal gyújtottak szivarra vagy cigarettára, éppen azon gondolkozott, vajon hogyan fog el kezdődni az estély valódi programja, amikor is a mellette álló férfi megérintette a karját, és bizalmasan hozzá hajolt.
- Ön választott már? 
A kérdés váratlanul érte, és azt sem értette, mire is irányul pontosan, de ügyesen leplezve magát, ugyanúgy bizalmaskodva odahajolt a férfihez, és így felelt.
- Nem, még nem sikerült választanom.
A férfi elmosolyodott, cinkos kis mosollyal, amely egyáltalán nem tette barátságossá az álarc alól kilátszó arcát.
- Akkor tartson velem, én már választottam… azt a kis ügyetlenjét. – és fejével az egyik nő felé intett, aki éppen a hamutartót cserélte le az egyik dohányzó asztalon.
Maga sem tudta, miért felelte azt, hogy rendben van. Talán a férfiúi büszkesége mondatta vele, hogy ne tűnjön ki tudatlansága, de úgy látszott, jól válaszolt, mert a beszélgetőtársa még szélesebb vigyort rajzolt képére, majd elindult a nőhöz, akire az imént mutatott. Rövid, tömör mondatban szólt hozzá, inkább volt ez utasítás, mint társalgás. A nő bólintott, hogy megértette, és elindult a széles, emeletre vezető lépcső felé.
Csak ekkor figyelt fel rá, hogy a teremből többen is távoznak a lépcső felé, egy-egy vörösbe öltözött nővel, aki lehajtott fejjel, némán lépkedett előttük, mint ha csak vezetné őket az emeleti részekbe. A férfi visszament hozzá, és ismét megérintette a karját.
- Akkor induljunk.
Csak bólintott, és lenyelte poharából az utolsó korty italát, közben arra gondolt, végre megtörténik az, amiért valójában eljött erre az estélyre.
*
Elindult a férfival az emeletre vezető lépcsőn. A nő előttük ment, és mivel nagyon szűk volt a szoknyája, minden lépésnél kicsit úgy nézett ki, hogy azonnal felbotlik, ugyanakkor ez jó volt arra, hogy domború hátsóját alaposan szemügyre vegyék. Némán tették meg az utat az emeletre. Ahogy felértek, a halk zene, és a kivilágított pompa is mögöttük maradt. Akár egy középkori várban, a folyosó falai terméskőből készültek, talpuk alatt is hatalmas kőkockák feküdtek. Az egyetlen világítást egy falikar adta, mely hűen utánzott egy lobogó fáklyát. A nő léptei ezeken a nyers köveken sem csaptak semmilyen zajt. A folyosó két oldalán még ránézésre is látszó, súlyos faajtók sorakoztak, kovácsoltvas kilinccsel és kopogtatóval. A nő megállt az egyik ilyen, baloldali ajtó előtt. Amikor mögé értek, csak akkor figyelt fel az ajtókon, a fába rótt számokra.
- Beléphetsz! – szólalt meg a férfi, miután zsebéből előhúzott egy jókora kulcsot, amivel kinyitotta az ajtót.
A helyiség nem volt túl nagy, és ami azonnal feltűnt neki, tökéletesen hangszigetelt, és vastag zsaluval elsötétített szoba volt. A fényt itt is egy falra erősített, lobogó fáklyát imitáló kar adta. A berendezés sem éppen egy hálószoba hangulatát idézte. Látott egy fa oszlopot, amely a padlótól a mennyezetig ért. Rajta kampók, karikák, láncok és szíjjak. Látott egy furcsa emelvényt, mely inkább asztal volt, vagy stílusosan a középkort jellemezve: kínzópad. S volt még ott egy asztal is, amelyen ott sorakoztak különféle eszközök: ostorok, szíjjak, korbácsok, vesszők.
A férfi behúzta az ajtót, és kulcsra is zárta. A nő némán, lehajtott fejjel állt, várva a további utasításra. Nem nézett a nőre, még mindig a szoba berendezését szemlélte, és átjárta a hangulata, amitől jóleső bizsergést érzett gyomránál.
- Egy cigarettát? – kínálta felé a dobozt a férfi, és miközben megrázta a fejét, a nőre pillantott, aki még a hangra sem emelte fel a fejét. Valahogy olyan volt, mint egy bábu, és hogy élt, az csak az egyenletesen emelkedő-süllyedő mellkasa mutatta.
A férfi meggyújtotta a cigarettáját, mélyen leszívta a füstjét, majd a mennyezet felé fújta és megszólalt.
- Mivel ön még új itt, ha megengedi, én kezdeném.
- Természetesen. – felelte halkan, maga is meglepődve, mennyire furcsán, izgatottan rezdült hangja. A férfi mosolygott és újra beleszívott a cigarettába.
- Mindenek előtt a legfontosabb, tájékoztatnia kell az elképzeléseiről, elvárásairól, - és jelentőségteljesen a nőre pillantott, majd folytatta - és meg kell várnia a beleegyezését.
- Értem. – mondta halkan, mint egy kisdiák, akinek éppen leadják az első leckét.
A férfi még egyet szívott a cigarettájából, majd eltaposta a kőpadlón. Odasétált az asztalhoz és alaposan szemügyre vette a kellékeket, majd elégedetten csettintett a nyelvével, és a nő elé sétált.
- Vedd le a ruhád, és fordulj meg!
S megmozdult a szobor, némán és nesztelenül vetkőzni kezdett. Először a topánból lépett ki, majd letolta a szoknyáját, és kecsesen kilépett belőle, majd összehajtotta és ráhelyezte a topánkára. Kikapcsolgatta a míder kapcsait, aztán ahogy végzett, letette ezt a darabot is a szoknyára, majd megfordult, kezeit hátra tette, és megint szoborszerűvé vált.
Nézte, ahogy levetkőzött, és néma alázata, odaadó engedelmessége jobban felizgatta, mint a meztelensége. Ám ahogy megpillantotta hátát, izgalma fokozódott, merevedése támadt. A nő bőrén begyógyult hegek futottak, sejtelmesen, izgatóan kifehérlettek amúgy is fakó bőréből.
A férfi is gyönyörködött egy pillanatig a látványban, majd határozott hangon megszólalt.
- Összeszíjazom a két kezed, és az oszlophoz kötöm. Meg foglak korbácsolni. Az első húsz ütésnél szabadon hagyom a szád, és a tested sem rögzítem az oszlophoz, mert látni szeretném vonaglásod. – itt tartott egy pillanatnyi szünetet, aztán folytatta – Aztán, ha nagyon sikoltoznál, szájpecket teszek rád, és derekadnál fogva az oszlophoz kötözlek, hogy ne tudj kitérni az ütéseim elől, és így korbácsollak még 30-szor. Beleegyezel?
A csend egy pillanatig szinte fülsértő volt, majd a nő halkan, de határozott igennel válaszolt.
A férfi bólintott, és megint megszólalt.
- Aztán átadlak a vendégünknek, és ő is elmondja, mit kíván veled tenni. Beleegyezel?
A csend megint a szobára ült. Kicsivel több másodpercig tartott, míg a nő kimondta ismét az igen választ. Hangja, engedélye, ez a néma alázat szinte már bosszantotta, ugyanakkor hihetetlenül izgatta. Még sóhajtani sem mert, ne látszódjon máris izgatottsága, miközben figyelte, ahogy a férfi összekötözte a nő kezét, majd a feje fölött rögzítette egy kampóhoz.
Amikor az a kezébe vette a korbácsot és ütésre emelte, izgalmában megnyalta nyelve hegyével alsó ajkát, és boldogság öntötte el, hogy részt vehet eme különleges estélyen.
  

 

Elengedni két kezét

 2010.06.14. 16:10

Novella 6.
 

A másik szál


Amikor gyerekek voltak, és érezte, mennyire számít rá, mennyire fontos neki, boldog volt. Később önmagának bevallotta, igenis várta azokat az alkalmakat, hogy Apa ordítson Anyával, titkon bízott benne, hogy a kishúga, az a kicsi szőke lányka hallani fogja Anya elfojtott nyüszítését, esengő kérlelését Apához, és akkor mellette lehetett, foghatta két kezét, bizonyíthatta, megvédi mindentől. De ahhoz az kellett, hogy legyen valami, amitől megvédheti.
Aztán eljött az a pillanat, amikor valóban meg kellett volna védenie, és mégsem volt hozzá bátorsága. Csak állt ott, nézve Anyát, és a szemében ő is látta a néma parancsot: fussatok, meneküljetek, de képtelen volt mozdulni. Olyan volt Anya, mint egy vad, melynek lába hurokba szorult, és kicsinyei ott toporognak mellette. Morogna rájuk, hogy fussanak, de ha hangot ad ki, meghallják őt is, ám a kölykökben ott az ösztön: túlélni, de ott a szeretet, anyjuk mellől nem mozdulni. Sosem látta még Anyát olyan szépnek, és ez a szépség megbénította, lenyűgözte. Elfeledkezett a kishúgáról, akit mentenie kellett volna, és elfeledkezett a Karácsonyról, hogy ennek az ünnepnek másként kellene lennie. Aztán felocsúdva arra eszmélt, hogy már kint szaladnak a hóban, hogy az a gyámoltalan kicsi szőke lány húzza maga után, el messzire a bajtól, a szenvedéstől.
Később, szégyellte magát, hogy nem ő mentette ki a kislányt, mégsem ő volt a nagy és erős testvér. Ám ennél nagyobb volt a szégyenérzet, ha az jutott eszébe, mennyire szépnek látta Anyát, és mennyire vágyott volna még továbbnézni a szenvedését.
Az évek múlásával ez a kép nemhogy halványodott volna benne, hanem csak élénkebbé vált. 
A húga ahogy nőtt, úgy hasonlított egyre jobban Anyához. Amikor az árvaházból elhozta, ugyanazt a félelmet látta a szemében, mint gyerekkorukban. Előtte volt a vadon, és az a fiatal suta először szaladhatott volna szabadon, ám ő nem vágyott másra, csak rá, az egyetlen emberre, akire számíthatott, és nem volt más kívánsága, mint visszamenni az üszkös romokhoz, ahol minden elkezdődött.
Érezte, el kell engedni, el kell valahogy érni, hogy belássa, már nem gyerekek, már nem lehet, hogy ennyire ragaszkodjanak egymáshoz. Éreztetni akarta vele, hogy nincs már rá szüksége, megáll egyedül is a lábán, keményen csattantak szavai, néha legszívesebben meg is ütötte volna, csakhogy elriassza magától, hogy ne lássa azokat a gyönyörű, félelemmel teli, de ragaszkodástól csillogó szemeket. Ugyanakkor vágyott is rá, és ez rosszabb volt mindennél.
Azok az évek, amelyek a kemény tanulásról szóltak, amikor ráfoghatta a vizsgákra, miért nem lehet húga mellett, majd később a praxisa beindítására, valahogy gyorsan elszaladtak.
Boldog lehetett volna, hiszen segíteni tudott bárkin, amit csak szikével megoldhatott, megtette. De mégsem töltötte el az a boldogság, amit kifelé hazugon mutatott. Nem érdekelte a csillogás, a pénz, a sok szép nő, akit ő tett tökéletessé. Nem így akart hatalmas, és erős lenni. Szinte reszketve várta, mikor csörren meg a telefon, hogy a húga panaszosan felhívja, vagy csak elmenve hozzá lássa a sok szenvedéstől elgyötört arcát, ami körülvette a Gyermekjogi Képviseletnél. Vágyott erre, hogy olyankor mellette valóban erős lehessen. Védelmezni úgy, hogy közben azért hatalma legyen fölötte, de ugyanakkor karjaiban tarthassa. Soha nem vallotta volna be, de szerette volna megkínozni, hogy lássa újra a foglyul ejtett Anya szemeit, hogy aztán becézve, dajkálva védelmezze, csitítgassa.
A legmerészebb álma az volt, hogy ezt a kínzást valaki más tegye meg helyette, az ő irányításával, az ő felügyelete alatt, hogy még ekkor is azt sugallja, mellette van, és vigyázni fog rá.
Azon a napon, amikor nem érte el az irodájában, és a titkárnője azt mondta, sietve távozott, mert nem érezte jól magát, valóban megijedt. Segíteni akart, mellette akart lenni. Az utat a lakásáig őrült tempóban tette meg. Aggódott érte, és féltette. Amikor nem nyitott ajtót a csengetésre, a pánik eluralkodott rajta. Nem veszítheti el. Nem lehet, hogy így engedje el kezét. Alig tudta kinyitni félelmében a kulccsal a lakását, és szinte rohant a fürdőszoba felé, ahonnan hallotta a vízcsobogást.
Feltépte az ajtót, és látta a rémületet a húga szemében. Úgy takarta el testét, mint még sohasem, pedig a meztelensége sohasem vonzotta. A megkönnyebbülés, a szeretet, az öröm, hogy nincs baja, elhatalmasodott rajta. Mégis, volt valami a szemében, amitől megrémült. A húga félt, reszketett félelmében. Amikor megkérdezte, hogy mi a baj, mindenre gondolt, csak arra nem, ami várt rá. Ahogy megfordulva leengedte a törölközőt a padlóra, és megpillantotta a korbács okozta sebeket a hátán, az első gondolata valóban az volt, ezek a nyomok megmaradnak, ezeket ő el tudná tüntetni... de ez a gondolat olyan gyorsan távozott belőle, mint ahogyan érkezett. Odalépett hozzá, megérintette kezével, és a vágy elöntötte testét. Így látni húgát, megkínozva, szégyenkezését megalázottsága miatt, valami mérhetetlen kéj volt. Megcsókolta a sebeket, aztán bevallotta neki, amit valóban érzett, hogy mennyire gyönyörűnek látta. Magához vonta, hogy érezze, karjaiban védelemre talál, ugyanakkor végre bevallhatta, erre vágyott,  ő is ezt akarja tenni vele. A húga hálás, rajongó tekintetét látva tudta, elérkezett a valódi pillanat arra, hogy elengedheti két kezét, de csak annyira, hogy a kötelet csuklójára hurkolja.  
 

Néhány év elteltével

 2010.06.14. 16:07

Novella 5.
 

Az egyik szál

Fáradtan hajtotta arcát két tenyerébe, és felsóhajtott. Szeretett volna sírni, de a könnyek most úgysem segítettek volna. Önkéntelenül nyúlt volna a telefonkagyló felé, hogy a jól ismert számot már tárcsázza is, de keze megállt a levegőben. Nem hívhatja fel mindig, nem sírhat neki mindig, amikor csak éppen ehhez volna kedve, erre volna szüksége. Hiába ígérte meg annyi évvel ezelőtt, és hiába tartotta is be már oly' sokszor ezt az ígéretét; hogy vigyázni fog rá, hogy megvédi, hogy elviszi, ha baj van, nem használhatta ki mindig. 
Pedig mennyire szüksége lett volna erős karjára, kemény hangjára, 'mely így az évek múlásával egyre jobban emlékeztette egy régmúlt hangra, egy olyan hangra, amelytől rettegett, most viszont reszketve kívánta volna hallani.
-Szánalmasan gyenge vagy! - suttogta maga elé, és az íróasztal alatt, ahol nem látszott két keze, belemart saját karjába. A körme belevájt a bőrbe, a fájdalommal egy időben kiserkent vére is, és lehunyt szemmel adta át magát ennek a jóleső, bár csak pillanatig tartó fájdalomnak.
Pedig erősnek kellene lennie, és a világ felé azt is mutatja. Sikerült az álma, ott ült az irodában, amelyre annyira vágyott: gyermekjogi képviselő lett. Ellátta a gyermekek törvényben meghatározott védelmét, valamint segítette a gyermekeket jogaik megismerésében és érvényesítésében.
Nem is kívánhatott volna ettől többet, mégis, valamely napokon, amikor már az akta olvasásakor borzongott, amikor még nem is látta a súlyosan bántalmazott, vagy a szexuálisan kihasznált gyermeket, szerette volna átvállalni összes fájdalmukat, vezekelni mindazért a bűnért, amit ők el sem követtek, mégis bűnhődniük kellett.
Olyankor mindig felhívta a bátyját, mindig akarta erős hangját, kívánta, hogy keményen fegyelmezze meg, hogy szóljon rá: ne hisztizzen, hagyja abba a nyafogást! Még mindig felnézett rá, még ennyi év után is benne látta az erős védelmezőt. Irigyelte, hiszen boldog volt, híres plasztikai sebész lett, életét csillogás, pénz és hírnév jellemezte. Mégis, egyedül volt ő is, nem volt családja, ha eljött hozzá, mindig azt mondta, csak te vagy nekem.
Ismét nyúlt a telefonért, de keze megint megállt a levegőben. Nem, ennél most többet akart. Megint érezni akarta azt a kínzó fájdalmat, amit egyszer már átélt, és már a gondolatától is reszketni kezdett. Szétnézett, pedig tudta, hogy egyedül van, hogy kollégai semmit nem vettek észre abból, mi történt vele előző nap.
Mégis, arca elsápadt a gondolattól is, hogy újra átélni a korbács okozta égő kínt, a maró könnyeket, amelyek megállíthatatlanul csordultak a fájdalomtól eltorzult arcára. Sikoltani akart, hogy aztán már csak rekedt hörgésre teljen erejéből.
Újra akarta, és teste reszketése csak akkor szűnt meg, amikor ismét saját karjába vájta körmeit.
A fájdalomérzetre szíve vad dobogása enyhülni kezdett, vére nem zubogott már úgy fülében. Összezárta az előtte fekvő aktát, majd sietve elhagyta irodáját.
Már olyan távoli emléknek tűnt a kezdeti zavara, amikor a meghívást elfogadva, megérkezett a zártkörű klubba. Az álarc, amelyet szigorúan viselni kellett, személytelenné, mégis izgalmassá tette az egészet. Vajon melyikük lehetett a bíró barátja, akitől a személyre szóló meghívót kapta? Vajon az ő kezében is volt a korbács, mely végigszántott meztelen hátán?
Elmosolyodott, ahogy erre gondolt, miközben magányos otthonában beállt a zuhanyrózsa alá.
Nem hallotta az ismétlődő csengetést sem, nem hallotta a kulcs zörrenését sem a zárban.
Gondolatai már az előtte álló esténél jártak, vágyott arra az érzésre újra, mégis úgy dörzsölte testét a durva szivaccsal, mintha tisztátalanná vált volna már a gondolataitól is.
-Szánalmas vagy! - motyogta a forró vízbe, mely csípte, égette előző nap elszenvedett korbács okozta sebeit, mégis izgatott remegés lett úrrá rajta.
A nyíló ajtóban megjelenő, szívének oly kedves arc most sikolyt váltott ki belőle, és szégyenkezve zárta el a csapot, és máris nyúlt a törölközőért.
- Nem hallottalak... én... -dadogta hadarva, nem nézve szemébe, arcát a puha frottírba rejtve.
-Hívtalak az irodádban is, mondták, hogy nem jól érezted magad.A városban volt dolgom, gondoltam, vacsorázhatnánk együtt... de jól vagy? Mi történt?
Nem tudta, mit feleljen, csak ne lenne ennyire aggódó a hangja, csak ne lenne a szemében a féltő szeretet.
-Hugi, mi a baj? - ismételte a férfi, és odalépett hozzá. Nem térhetett ki előle, nem mondhatta, menj el, és már érezte is az ölelő kart, ahogy magához vonta. Reszketve simult hozzá, felkészülve a következményekre. A simító kéz válláról hátára siklott, és megdermedt.
-Fordulj meg! - dörrent a hang, és ezt már jó volt hallani, ezt akarta, erre volt szüksége.
Engedelmesen megfordult, és lecsúsztatta a törölközőt a lábához. Lehajtott fejjel állt, vizes tincsei előre buktak melleire, és megérezte a bátyja finom ujjait, ahogyan végigsiklottak a sajgó sebeken. Hideg simító érintésétől megborzongott, azt hitte, hogy azt mondja, rendbe teszi, megműti, eltünteti... de ekkor az ujjak mellett megérezte a meleg puha ajkakat, ahogyan becézve hozzátapadtak.
-Gyönyörű vagy!- suttogta hátának, és ahogy felé fordult, látta arcán a csodálatot, mintha egy mesterművet szemlélne.
-Én is akarom!- mondta a szemébe nézve, de nem kérve, ellentmondást nem tűrő hangon követelve.
Elmosolyodott, és boldogság töltötte el.
Igen, a nagy és erős bátyja ismét hazatért.

 

Az utazás

 2010.05.21. 17:13

 

Még nem volt öt óra, amikor a telefon csengésére ébredtem. Bár még az álom íze számban volt, azonnal éber lettem, meglátva, hogy te vagy hívó. Fél hatkor felveszlek, légy készen akkorra! – mondtad, és letetted. Ez nem volt éppen túl sok információ, számomra mégis éppen elég volt. Tudtam, mit kell tennem. Gyors zuhany, fogmosás, fésülködés, öltözés. Az utóbbiról; még ha fejben meg is van, mit kellene felvenni, egy nőnek a gyakorlatban ez egészen másként megy, így a gyors öltözés nem helytálló fogalom. Bárhogy igyekeztem, így is harminckettőkor nyitottam ki az autód ajtaját. Az elhadart köszöntés és a késésért elnézéskérés közben végignéztél rajtam, olyan alapossággal, hogy éreztem, hajam tövéig elpirultam. Zord tekintetedből azonban nem tudtam kiolvasni, milyennek találod a látottakat. Egy perc után, melyben csak néztük egymást némán, és én voltam az, aki, nem is tudom miért, de zavartan elkapta pillantását, megszólaltál.
-Nyolckor egy tárgyalásom van. Talán 20 perc, de maximum fél óra. Megvársz a kocsiban, aztán megbeszéljük a továbbiakat.
-Rendben. – feleltem halkan.
-Kérdés?
Megráztam a fejem, pedig ezer- vagy legalábbis, két kérdésem is lett volna.
-Nem hallom.
-Nincs kérdésem. – hadartam gyorsan, és először mosolyogtál rám, azzal a mosollyal, melytől izgatottan görcsbe rándult a gyomrom, és amely elárulta, tisztában vagy azzal, hogy nem mondtam igazat. Aztán elfordítottad a kulcsot a gyújtáskapcsolóban, és elindultunk a lassan ébredező városban. Amíg ki nem értünk a főútvonalra, nem szóltál hozzám. Én is hallgattam, mert üres fecsegéssel nem akartalak zavarni, kérdéseimet meg már nem mertem feltenni. Hová megyünk? Engem miért viszel, ha a kocsiban kell maradnom? A motorzúgás, és a korai óra álmosítóan hatott rám. Kellemes meleg volt az autóban, és a levegőben éreztem illatod, melyet olyan jó volt mélyen belélegezni. Szinte megijesztett hangod, amikor megszólaltál.
-Egy helyen elfelejtettél begombolni egy gombot a blúzodon.
Olyan éber lettem, mintha hideg vízzel locsoltál volna le, és végignéztem magamon. Apró, gyöngyházfényű gombokkal záródó, krémszínű blúzt viseltem, melynek – én úgy láttam- minden gombja be lett gombolva… amikor is rájöttem, a gallérnál, a legfelső gombot valóban nem gomboltam be. Nem szóltam, csak gyorsan begomboltam azt a kis gombot, és mint egy diáklány, elsimítottam combomon a szoknyám is, hogy nehogy ránc keletkezzen rajta.
-Jó. – állapítottad meg. Bár nem tudtam eldönteni, hogy a gomb begombolására értetted, vagy a szoknyám elsimítására, mégis jól esett szavad. Ám mielőtt még elbízhattam volna magam, hozzátetted:
-Viszont, nem vettél fel harisnyát. – és már nyílt a szám, hogy belekezdjek, miszerint 30 fokos meleget jósoltak mára, de megelőztél: - Éppen elég időt kaptál arra, hogy elkészülj, amit még meg is toldottál kettő perccel, tehát nem szeretném, ha azt mondanád, nem volt időd harisnyát venni, esetleg találni.
Éreztem, hogy lángolni kezd az arcom, és lehajtottam fejem, ölemben nyugvó kezeimre néztem. Nem abban reménykedtem, hogy így nem látod meg bíborszínű arcom, hanem hangod és szavaid okozta izgalmamat próbáltam ezzel leplezni.
-Sajnálom, többet nem fog előfordulni. – mondtam olyan halkan, hogy még azért tisztán értsd szavaimat.
-Azt garantálom… – morogtad fogaid közül. Pulzusom felgyorsult, próbáltam nagy, mély levegőt venni, de tudtam, minden rezdülésemet ismered és érted.
Kis idő múlva, mintha semmi sem történt volna, kedélyesen megszólaltál.
-Mesélj nekem. Mostanában milyen fantáziálásaid voltak mosogatás közben?
Rád néztem, találkozott a pillantásunk. Huncut mosoly ült szád sarkában, szemedben izgalmas csillogás. Sóhajtottam, és bátorságom összekapva, visszakérdeztem.
-Miből gondolod, hogy fantáziálni szoktam mosogatás közben?
Elnevetted magad, és feleltél.
-Kedvesem, ismerlek már annyira, hogy tudjam, miközben szorgosan jár a kezed, a gondolataid messze elkalandoznak. Vagy nem így van?
Ha lehet, erre még vörösebben válaszoltam az igazságot, hogy így van. Már nem csak egyszerű diáklánynak éreztem magam, hanem olyannak, akit a tanár úr az egész osztály előtt szégyenített meg. Ám zavarom tovább fokoztad kérdéseddel.
-Tehát, mesélsz nekem?
Az igen szó már a nyelvemen volt, de belegondoltam, hogy akkor ezt teljesíteni is kell, nem elégszel meg, és természetesen nem is elégedhetsz meg egy beleegyező szóval. Akkor hogyan folytatom? És magamban azt kívántam, bárcsak azt kérted volna, meséljem el az esti film tartalmát.
S mint gondolatolvasó, megkérdezted.
-Nehezet kérek?
-Igen. – válaszoltam őszintén.
-Miért érzed nehéznek? – faggattál tovább.
-Mert elgondolni sokkal egyszerűbb, mint kimondani.
-Ez így van. – mondtad elégedetten, majd hozzá tetted kicsit tagoltan, mintha valóban egy tanár-diák kapcsolatban lennénk: - Tudnod kell a vágyaidat megfogalmazni. Máskülönben hogyan adod értésemre, mit szeretnél?
Hallgattam, mert úgy éreztem, a lecke megvolt, tanuljak belőle. Közben az autó gyorsan haladt, de nem figyeltem sem az elsuhanó fákra, sem az elhagyott városokra.
-Akkor mesélj! – mondtad határozottan, néhány percnyi gondolkodási idő elteltével.
Nagyot nyeltem. Nincsenek különösen nagy kívánságaim, mit szeretnék. A vágyaimban Te szerepelsz, álmaimban hozzád tartozom, a Tied vagyok. Halkan mégis megszólaltam.
-Hiszen ezek csak álmodozások rólunk.
-Hm. – érkezett a válasznak nem minősíthető hang, és ez rosszabb volt, mintha bármit is mondtál volna. Feszült csend ült közénk, amit csak a hüvelykujjad dobolása a kormánykeréken, tört meg. S én még mindig a szavakkal küszködtem, mert mesélni akartam, csak gyáva voltam, amikor is lágy hangod félbeszakította ezt a furcsa csendet.
-Elkésel, az öltözéked hiányos, nem engedelmeskedsz nekem, és most még a szoknyádat is összegyűröd!
Riadtan néztem le az ölembe. Ahogy két kezemet összekulcsoltam, egymásba kapaszkodtak ujjaim, s nem vettem észre, ahogy ezzel a könnyű kis lenvásznat is gyűrögettem. Nem is értettem miért, de reszkető ujjakkal simogattam le az anyagot, miközben gyomromban ott vibrált a vágy, és alhasamban fájt a gyönyör utáni sóvárgás.
-Most mondd meg, mit tegyek veled? – kérdezted sóhajtva, inkább magadtól, mint tőlem, de én gondolkodás nélkül válaszoltam.
-Amit csak szeretnél.
Rám néztél, elmosolyodtál, és ennyit feleltél:
-Azt élvezném.
Már nem tudtam, erre felelnem kell-e vagy sem, már nem tudtam, mi volna helyes. Már nem zavart, hogy láttad rajtam izgalmam, már nem is tudtam volna titkolni az el nem mondott vágyaimat.
Éreztem, hogy lassít alattunk az autó, hallottam, ahogy kattogni kezd az irányjelző, láttam kezed, ahogy elfordítja kicsit a lassuló jármű kormányát. Az út széli parkoló elhagyatott és szeméttel teli volt. Leállítottad a motort, és mire oldalra fordítottam a fejem, akkor már tarkómnál volt a kezed.
-Tedd a dolgod! – szólítottál fel. Bár remegő ujjakkal kapcsoltam ki nadrágodban a derékszíjat, mégis boldog voltam, hogy ujjaid hajamba markoltak, és örültem, hogy elvittél magaddal.
 

 

L-nek

 2010.05.19. 10:03

Hajnal Anna

Nem szerethet mindenki

Fontos, hogy megtanuld: nem
szerethet téged mindenki.
Lehetsz te a világ
legfantasztikusabb szilvája,
érett..., zamatos..., kívánatosan
édes, és kínálhatod magad
mindenkinek, de ne feledd:
lesznek emberek akik, nem
szeretik a szilvát. Meg kell
értened: hogy te vagy a világ
legfantasztikusabb szilvája, és
valaki, akit kedvelsz, nem szereti
a szilvát, megvan rá a
lehetőséged, hogy banán legyél.
De tudd, ha azt választod, hogy
banán leszel, csak középszerű
banán leszel. De mindig lehetsz a
legjobb szilva. Vedd észre,
hogyha azt választod, hogy
középszerű banán leszel, lesznek
emberek, akik nem szeretik a
banánt. Töltheted életed további
részét azzal, hogy igyekszel jobb
banán lenni, ami lehetetlen hisz te
szilva vagy, de
megpróbálkozhatsz megint a
legjobb szilva lenni...

 

 

 

 

Én szilva akarok maradni!

Vágyaimról

 2010.05.07. 11:45

Nem teljesen igaz, hogy míg nem jöttél, magányos voltam. Mindig volt mellettem valaki. Nevezhetjük férjnek, társnak, barátnak vagy csak egyszerűen egy férfinek is. Mégis, igaznak érzem azon kijelentésemet, hogy magányos voltam, míg nem jöttél. Odabent, ahol a lélek lakozik, ott voltam nagyon egyedül. Ám ez a belső magány, ez a furcsa állapot jó volt ahhoz, hogy megértsem, felfedezzem vágyaimat. Mint a jó bor, a pince sötétjében korosodik, és a korral érlelődik, nemesebb, testesebb lesz. Így volt ez a vágyaimmal is. Lassan a gondolatok megértek annyira bennem, hogy szavakká lehetett formálni, ki lehetett volna mondani. Azért a feltételes mód, mert amikor együtt vagy valakivel több éven át, megismered, és nem csak megismered, hanem megszokod szokásait, elfogadod és együtt élsz ezekkel a szokásokkal, a változás, a változtatás már nem megy annyira könnyen.

Amikor már minden mozdulatát tudom az intim percek közben, és azt is tudom, mit szeret, mi esik jól neki, de valami súgja nekem odabent, aztán már nem csak súgja, üvölti, hogy Változtass! de felmerül bennem a társadalmi szokásokhoz való ragaszkodás, mert így tettek nagyszüleink, szüleink, most pont én térnék le az útról? Persze, hogy elhallgattatom magamban a hangot, mert mit is mondanék? Jaj Szívem, úgy szeretném, ha másképp csinálnád? Mire ő készségesen visszakérdezne, Hogyan másképp Drágám? -miközben lehet, arra gondol, eddig jó volt így? eddig nem tudott szólni, hogy nem jó így? De még ha nem is gondol erre, és valóban érdekli, mit vagy hogyan szeretnék másképp, akkor jön a nehezebbik fele. Mert, amiről eddig azt gondoltam, megfogalmazódott bennem, szavakká értek a gondolataim, hirtelen nevetségessé válnak, amikor nyílna szám a szóra. Szégyen ez? Nem, nem hiszem. Inkább félelem, hogy elfogad-e így? Akarja ő is ezt a változtatást? Hajlandó letérni a kedvemért a jól bevált, megszokott dolgok útjáról? De még ha el is hesegetem ezeket a félelmeket, ha a szégyenérzetet is leküzdöm, és kimondom az elsőt, a megfogalmazódott gondolatot, akkor sem vagyok még sokkal közelebb vágyaim megvalósításához. Látom egy pillanatra a döbbenetet a szemében. Látom, hiszen az arcára van írva, mindenre gondolt, de erre nem. Aztán elmosolyodik, megsimítja arcom, és kedvesen azt mondja: Rendben, próbáljuk meg! Akkor már bánom, hogy kimondtam. Hiszen én nem próbálkozni szeretnék, én meg akarok valósítani valamit, amire oly' régóta vágyok. De nem szólok, csak belemegyek, mert hiszen legalább próbálkozni akar, és hagyom, hogy megpróbálja. S az az ember, aki éveken át úgy tett, hogy azt gondolta, így kell tenni, most valami olyasmit tesz, amit talán sosem akart volna magától. S zavarban van, hogy így gondoltam-e? s zavarban vagyok, mert olyannak látom, amiről tudom, hogy nem is olyan valójában, csupán a kedvemért vált olyanná. S zavarban vagyok, mert a képzeletben, vágyaimban nem így volt, nem ilyen volt, és tudom, hogy én nem így akartam. S végül belátjuk, jó úgy minden, ahogy volt, nem érdemes változtatni.

De a magányban továbbra is suttogtak a hangok. Míg nem jöttél, úgy véltem, talán bolond vagyok. Megpróbáltam elhesegetni, figyelmen kívül hagyni, és már-már azt hittem, sikerült. Fellélegeztem, újra "normális" vagyok! S akkor jöttél te. "Elfojtod a vágyaid" - mondtad egy ártalmatlan beszélgetés során, amikor elmeséltem neked, hogy mit álmodtam. Valóban ezt teszem? Nos, valóban ezt tettem. Addig, míg nem jöttél.

Melletted nem kell szavakká formálnom a gondolatokat. Nem kell félnem az elutasítástól, hogy elfogadsz-e így, kellek-e így. Nem a társadalmi elvárásoknak akarsz megfeleltetni. Engem akarsz, teljes valómmal. S ha mégis ki akarom mondani azokat a gondolatokat, melyek rég óta szavakká értek bennem, nincs mosoly, nincs szánakozó pillantás: Eltévelyedett gyermek, miért nem jó úgy, ahogy eddig volt? - mert ez a te vágyad is, és ez a célod; megvalósítani vágyaimat.

Jégkrém

 2010.04.22. 06:32

 

Késő délután kiültem a Vár erkélyére egy jégkrémmel a kezemben. Egész nap meleg volt. Az a fajta meleg, amikor megáll a levegő, amikor még a madarak sem csicseregnek, levél sem rezdül a fán. A nap még ekkor is perzselőn sütött, felforrósította az erkély kövezetét, a szék fehérre festett deszkáit. Álmodtam egyszer erről, hogy egy könnyű nyári ruhában, alsónemű nélkül leültem egy kávéház teraszán egy megkopott festékű székre. A meztelen combom alatt a hideg vas, a hűvös szél, furcsán jóleső érzéssel töltött el. De akkor ősz volt, és borús hajnal. S bizonyára a jégkrém sem esett volna olyan jól, mint ezen a délutánon. A csokoládé rétegre kiült a pára, édesen roppant, ahogy beleharaptam, dermedt darabja hozzáért a számhoz, és ahogy megtört a barna réteg, fehéren kibuggyant alóla az olvadtabb, lágy krém. Nyelvemre simult, íze bódítóan szétáradt számban. Önkéntelenül is lehunytam a szemem. Csak az érzékekre akartam hagyatkozni. A lusta, mozdulatlan délutánban csupán arra az édes élvezetre akartam összpontosítani, amit egy csokoládé réteggel bevont vanília jégkrém nyújthat.
Ahogy számhoz érintettem ismét a hideg édességet, éreztem, ahogy melleim közt csordulni kezd egyetlen csepp verejték. Lassan gördülve, mint aki fel akarja fedezni bőröm minden kis részletét, de csiklandozva ezzel, hogy megtörje a kellemes pillanatot. Nem nyúltam utána. Mint idegen, úgy figyeltem csukott szemmel magam, vajon meddig gördül a csepp? Megszakítja útját a ruha, mely derekamnál kissé meggyűrődött? Vagy a finom kis rétegek közt, a győztesek vakmerőségével felgyorsulva, leküzdve köldököm akadályát, tovább csordul? S ha igen, vajon hűvös lenne érintése? Tudna olyan hűsítően hatni, ha szabad utat engednék neki, és becsordulna a megnyíló ajkak közé, mint amilyen frissítő a számon olvadó, hideg csokis krém?
Élvezettel nyaltam le szám széléről a jégkrémet, és észre sem vettem, hogy eltűnt az a huncut kis csepp, amit csak fantáziám gördített tovább, és amivel a képzeletem játszadozott. Ekkor sem nyitottam ki a szemem, csupán szabad kezemmel érintettem meg a bőröm, ott, a mellem között, ahonnan valójában elindult a verejtékcsepp. Ujjaim nedves, forró bőrömön végigcsúsztak, mintha csak lesiklópályát készítenének elő egy újabb, lecsúszni vágyó cseppecskének. A jégkrémet tartó ujjaimra lecsordult némi krém, melytől ujjbegyeim hűvössé váltak, és már sajnáltam, hogy nem ezzel a kezemmel érintettem meg a felhevült bőröm. S ha már elkanyarodtak a gondolataim, akkor a hűvös ujjak érintései nem jobban esnének máshol, lentebb, forróbb területen?
Számhoz préseltem a jégkrémet, és elragadtattam magam a valóságtól, ahogy ajkamon megolvadt, ahogy lehűtött, ahogy megnyalva éreztem az édes hidegségét. Ugyanilyen csodás lehetne a hűvös ujjak érintése, amelyek ráadásul édes-ragacsos létől is nedvesek. Tudatosan, vagy ösztönösen, de lábaim széjjelebb nyitottam, mert a tettem megelőzte gondolatom, igen, testem már szerette volna ezt az érintést, ezt a hűsítő borzongást. A mozdulattól combomról feljebb csúszott a vékony kis anyag, mintegy csábítva; kezemet tettre hívva.
Végiggondoltam, ahogy ujjaim lágyan becsúsznának vágytól forró szeméremajkaim közé. Nem sietve, csak olyan lassan, ahogy a jégrémről számba szívom a csoki réteget, hogy elterüljön nyelvemen finom ízével, és elkeveredjen a beszürcsölt édes krémes lével. A hideg, a simogatóan finom, szelíd érintés, és a számban olvadó jégrém csodás harmóniájától felsóhajtanék, kívánva még többet, hogy még hosszabban tartson.
S a szeszélyes test, mely nem figyel az akaratra; ajkaim megnyíltak, és a sóhaj szinte felszakadt belőlem. Kinyitottam szemem, mert ez már valóság volt, ez már nem képzeletem fura kis játéka: valóban sóhajtottam, vágytól elnehezült, mély sóhajtással.
Ott álltál előttem, és szótlanul néztél. Én meg csak ekkor vettem észre, hogy a jégkrém teljesen elolvadt, végigcsordult kezemen, és fehér cseppek cseppentek combomra, melyről felcsúszott a könnyű kis nyári ruha...

 

Szemek

 2010.04.13. 11:49

Szó, hang, mosoly: édes pokol;
elbűvölt, nem tudom, mivel;
gyilkos-örök sebet ütött
belém, szép kék szemeivel.
De, szó, megállj, várj még, halál,
tán hozzám hajlik a kegye;
ha nem, tudom, hogy gyilkosom
lesz az az édes kék szeme!

B.B.

 

 

Állok előtted teljes valómmal. Mellemen harapásod piros nyomával, combomon markolásod lilás lenyomatával, és arcomon a kéj könnyeinek nedves maszatával. Ajkam duzzadt és ahogy nyelvem megérinti, érzem vérem fanyar ízét. Átölelsz, magadhoz húzol. Nem, nem védelmezőn, hiszen nincs kitől megvédened. Ölelésedben érzem a ki nem mondott vallomást: Enyém vagy! Válladhoz fúrom arcom, beszívom bőröd illatát. Lehunyom szemem, hogy ne lássam szembe, a tükörben azt a nőt, ki kedvese karjaiba bújik. Hogy ne lássam vöröslő, vágytól meredező mellbimbóit, hogy ne lássam csípőjén áthúzódó karcsú vonalakat, melyek nem is csúnyítják, inkább kiemelik bőre fehérségét, asszonyosan kerek formáit. Azt gondolom, ha én nem látom, te sem láthatod. Ajkad vállamhoz ér, meleg leheletedtől megborzong bőröm. Kezed lesiklik derekamról csípőmre, majd hirtelen onnan is elveszed, és már melleimet simítod. Nem, nem is simogatod, megmarkolod, mellbimbómat ujjaid közé szorítod. Muszáj kinyitnom a szemem, sóhajtanom, mert kezed már ölemnél jár, és ujjaid nem is kérve bebocsátást, eltűnnek mélyemben. Felnézek rád, látnom kell szemed, látnom kell, te mit nézel, miközben egyre közeleg, lüktetve halad bennem a beteljesülni akaró gyönyör. S ahogy találkozik pillantásunk, szóra nyílik szád, és szavaid ritmusa majdnem oly’ gyors, mint izgató ujjaid játéka.

-Szeretem a szemed. Elveszek kékségében. Amikor még csak a vágytól ragyog, világoskéken izzik, a legszebb zafír csillogásával. De a kéj pillanatában, a mámortól elsötétül, mélykékké válik, és mint a nyári éjszakai égbolton, ezer csillag gyúl benne….

De én már nem törődöm szavaiddal. Vérem ott zubog fülemben, alhasamban lüktet a gyönyör, és már nem érdekel, mit néz szemed…

Narancs

 2010.04.06. 12:53

 

A Kedves naplójából:
 
....év márciusa, késő délután
Tudom, hogy most haragos, és duzzog. Persze, az összeveszésünk nem volt komoly, részemről jelentéktelen apróság, és én már el is felejtettem, min kaptunk össze, de Ő biztosan tudná szóról-szóra.
Az ebédlőben találom meg, törökülésben ül a széken, és narancsot hámoz. Nem néz föl, bár hallotta lépteimet. Az a halványkék kis selyem hálóingszerűség van rajta, amelyik annyira kihangsúlyozza bőre hamvasságát, és amelyben izgatóan átsejlenek formás idomai. Megállok előtte, de még ekkor sem néz fel rám. Miután alaposan megtisztít egy gerezdet, az ölében lévő tányérkára helyezi, és mintha ott sem lennék, fog egy újabbat, és ügyes kis ujjaival pucolni kezdi. Leguggolok elé, és próbálok a szemébe nézni, de összeszorítja ajkait, és azért sem pillant rám.
Most haragszol? – kérdezem a nyilvánvalót, mert persze, hogy haragszik. Nem felel, mert hazudni nem akar, az igazság meg annyira drámaian hangozna. Nézem egy darabig, ahogy egymás után sorakoznak a megpucolt narancsgerezdek a kistányéron, majd hirtelen ötlettől vezérelve, felkapok egyet, és a számhoz emelem. Ekkor pillant rám először. Kék szeme ezer szikrát lövell felém. – Nem mondtam, hogy vehetsz belőle!
Elmosolyodom, mert tetszik, ahogy haragosan, összeszorított fogai közül sziszegte felém szavait. Már csak azért is beleharapok a gerezdbe. Ahogy ráharapok, a narancs leve ráfröccsen államra, és még combjára is, melyet nem takar a halványkék selyem anyag. A keze megáll a mozdulat közben, szeme a narancsszínű cseppre mered, majd halkan ennyit mond: -Nyald le!
Nem kérte, egyszerűen felszólított erre. Szó nélkül odahajolok, és előbb számmal érintem bőrét, ahová a narancs leve fröccsent. Bőre illata, melegsége tűzbe hoz, és felszólítása cseppet sem esik nehezemre. Ha nem lenne ott narancslé, akkor is szívesen nyalnám. Amikor végeztem, felnézek rá. Most sem néz a szemembe, de arcán megjelenő halvány pír elárulja, neki sem volt kellemetlen érintésem. – Kérsz még narancsot? – kérdezi, már lágyabb hangon, de távolságot tartva. Elmosolyodom, és bólintok. -Nem hallom…-mondja, mire én gyorsan megszólalok. – Igen, kérek még. Felemel egy gerezdet, szájához emeli, és kicsit megharapja, majd a másik fedetlen combja fölé tartja és megnyomva a gyümölcshúst, lét csepegtet lábára. -Nyald!– szólít fel megint, de még be sem fejezte parancsát, én már hajolok is a lecsordulni akaró cseppekhez. Amikor tiszta lett, felnézek rá. Ajkai megnyílnak, szeme vágytól ragyog és olyan halványkék lett, mint a selyem a testén. Számhoz tartja a megharapott gerezdet, de mielőtt bekapnám, ujjait nyalom meg, Leheletnyi sóhajt hallat, majd elhúzza kezét, hogy a narancsot ehessem nyugodtan. Közben újabb gerezdet vesz kezébe, és ismét felteszi a kérdését, hogy kérek-e még narancsot. Szófogadóan felelek neki hangosan, de a guggolástól lábam már zsibbadni kezdett, és szerettem volna kényelmesebb testhelyzetre váltani, ám ő félreértve mozdulatom, hirtelen vállamra teszi egyik lábát, és erősen megnyom. – Maradj!– és hangja megint ugyanolyan parancsoló, mint néhány perce. A hirtelen mozdulattól térdre esem, de jobb így, mint guggolva. Azonban ezt a kis kellemetlenséget ellensúlyozza, hogy amikor vállamra teszi egyik lábát, meglátom, hogy a halványkék kis csoda alatt nem visel alsóneműt. Mintha fekete bársony közé rózsaszín selymet csempésztek volna, s ahogy másik lábát is vállamra teszi, a selyemrózsa megnyílik, s nekem bontja ki szirmait. A vágy belém hasít, ágyékomnál mintha tüzet gyújtottak volna. Oda akarok hajolni combjai tövéhez, de hajamba markolva megállít mozdulatomban. – Kérj még narancsot! – parancsol ja kissé visszafojtott, vágytól elcsukló hangon. Valami egészen más lédús gyümölcsre vágyok így nem szólalok meg azonnal, de erősebben markol hajamba, és még húzza is a markolt tincset, így kinyögöm – Kérek még! Az időközben asztalra tett kistányérról levesz egy narancsgerezdet, és szájához emeli. Azt hittem, ismét megharapja, hogy a gyümölcslét nekem csorgathassa, ám csak érzéki ajkai közé teszi, megnyalja, majd buján szájába szopja, és én nem bírom levenni szemem vöröslő, duzzadó ajkairól. S ő csak játszik velem, mikor elveszi szájától az áhított gyümölcsöt, melyet ugye kérnem kellet, még ekkor sem az én számhoz teszi. Finom kis mozdulattal szeméremajkaihoz viszi és a rózsaszín ajkakat a naranccsal megsimítja. – Gyere! – súgja, és elengedi hajam, hagyja hogy odahajoljak, és szeméremajkainál, ujjai közül kiegyem a narancsot. Lenyelve az utolsó rostot is, nem húzódom el tőle, kézfejét csókolom, mely még mindig kelyhénél van. Enyhén narancsízű ujjait sorba megnyalogatom, majd elhúzza kezét, és hagyja, hogy a selyemrózsa nedves kis szirmait ízlelgessem. Sóhajai, melyek édes nyöszörgéssé alakulnak, minél jobban ízlelgetem, hajamba markoló két keze, mind-mind azt sugallja, hogy már egyáltalán nem haragszik rám.
 
 
 

 

Befejezem az álmom

 2010.04.01. 08:39

 

(A konyhában2)
A Várban olyan csend honolt, mint az álmomban, abban az ismeretlen lakás üres szobájában. Csak néztél rám, szemedben egyfajta vágyakozással, kíváncsisággal, hogyan folytatódott az álom, ugyanakkor ott bujkált egy csipetnyi riadtság is, félelem valami újtól és szokatlantól.
-Akarod, hogy folytassam? - kérdeztem csendesen, és a válaszod gyorsabban, mohóbban érkezett, mint azt vártam.
-Persze, mindenképp meséld tovább!

Azt hiszem, már eljutottam arra a pontra, hogy sikoltozni fogok, hogy jöjjön valaki, mert nem bírom így tovább, amikor a vállamhoz ért egy kéz. Nem is tudom miért, de nem ijedtem meg, félelmem úgy tűnt el, mint ahogy érkezett, gyorsan, szinte egy pillanat alatt. Csak a meleg kezét éreztem vállamon, és hogy végre nem vagyok egyedül. Nem láttam őt, de a nyakamhoz hajolt, és suttogni kezdett: - Most már itt vagyok, nem kell félned! Hangja ugyanúgy felizgatott, forró leheletétől megborzongtam, és vágytam arra, hogy érintsen még. Kezét azonban a vállamon hagyta, de csak annyira, hogy lejjebb tolta testem, míg csak meg nem éreztem, hogy valamire leülhetek. Bár a kezem így jobban hátrafeszült, de lábaimnak olyan érzés volt ez, mint maga a gyönyör. Elengedte vállam, és megint pillanatok (percek?) teltek el úgy, hogy nem tudtam; egyedül hagyott megint, vagy ott van még mellettem? Akkor combomhoz ért két keze, kicsit széjjelebb nyitotta lábam, és meleg szájával már szeméremajkaimat becézte. Mozdulatai gyengédek voltak, és még valami... Igen, mintha bizonytalanságot éreztem volna mozdulataiban. Ajkai, nyelve puhán érintettek, de kicsit tétován és ügyetlenül. Széjjelebb nyitottam combjaim, meg akartam emelni a csípőm, hogy erőteljesebb mozdulatokra ösztönözzem, amikor a kéz megint vállamhoz ért, és nem engedett felemelkedni a székről. S mielőtt felfogtam volna, hogy ez hogyan lehet, lehúzták szememről a fekete selyemsálat. A hirtelen világosságtól először semmit sem láttam, ezüstös apró csillagok kavarogtak szemem előtt, de aztán lenéztem. Lábaim előtt egy szőke lány térdelt combjaimra támaszkodva, engem kényeztetve. Nem tudom, ki volt, nem tudom, mikor és hogyan érkezett, és ijedten, szégyenlősen néztem fel. A férfinak, (aki szintén ismeretlen volt) a vállamon volt még a keze, és halkan ennyit mondott: -Élvezd! S bár a szerettem volna ellenállni, szabadulni ebből a helyzetből (nem is tudom, miért), a testem viszont; önálló életet élve, igenis élvezte, ami vele történik. Alhasamban lávaként, forrón közeledett a gyönyör érzete a lány kissé ügyetlen, de finom, puha érintésétől, és miközben fel-felnyögtem a kéjtől, nem tudtam levenni a szemem a férfi ágaskodó, merev hímtagjáról. Szinte fájt a vágy, ahogy néztem, hogy nem lép közelebb, nem érhetem el, nem érezhetem. Úgy élveztem el a lány nyelvétől, hogy közben sóvárogtam, és ajkam haraptam a vágytól, hogy megérinthessem kemény férfiasságát...

Elhallgattam, és te is egy pillanatig szótlan maradtál.
-Nem lépett közelebb? - kérdezted. Megráztam a fejem. 
-A marha... - jegyezted meg halkan és elmosolyodva, mire én vágytól csillogó szemedről lepillantottam. Köntösöd megnyílt, szabadon hagyva combjaid és merev vessződ. Szemeddel követted pillantásom, és ennyit kérdeztél: - Közelebb lépjek?
Megint csak a fejem ráztam meg válaszul, és lassan felemelkedtem a székemről, hogy hozzád lépve, eléd térdeljek. Mint a lány az álmomban, a combjaidra támaszkodtam, azzal a különbséggel, hogy én nem gyengéden érintettelek. Akartam, hogy számba feszülj, hogy torkomig hatolj, hogy teljes egészében érezzelek téged. Mind két kezeddel hajamba markoltál, és vágytól kissé rekedten ezt suttogtad: - Szeretem az álmaidat, Édes!     

 

Az álmom

 2010.03.26. 10:58

 

(A konyhában)
Szeretem azokat a hajnalokat, amikor még álomszagúan, kócosan ülünk a konyhába, forró feketét kavargatva, majd lassan kortyolva. Ő cigarettafüstbe burkolózik, én a pongyolámat vonom fázósan magam köré. Ilyenkor még csendes a Vár, olyan, mintha nem is lenne benne rajtunk kívül egy teremtett lélek sem.
 
-Mit álmodtál? – kérdezted, miután belekortyoltál a forró kávéba. Nem néztem a szemedbe, csak a bögrémben kavargó, melegbarna színű italra meredtem, és úgy válaszoltam. – Különös álmom volt. Erotikus, de nem olyan, mint máskor.
-Elmeséled? – és rád pillantottam, mert nem is kérdésnek tűnt kérdésed, inkább kijelentésnek.
-Lehet, hogy megharagszol… - feleltem óvatosan. Elmosolyodtál, és megráztad a fejed.
-Ugyan, miért haragudnék meg?
-Mert nem szerepeltél benne.
Elnevetted magad, és átnyúltál az asztalon, hogy megfogd a kezem. Tenyered meleg volt a forró bögrétől.- Meséld el! Szeretném hallani!
 
Egy panellakásban voltam, pontosabban egy lakásnak a szobájába. A szobában semmilyen berendezési tárgy nem volt, még függöny sem az ablakon, talán felújítás után lehetett, de tisztaság és friss illat volt. A talpam alatt puha padlószőnyeget éreztem. Meztelen voltam, és összekötözött kezemnél fogva egy férfi vezetett az ablakhoz. A férfit nem ismertem, vagy legalábbis nem tudnám megmondani, hogy ki volt, de a hangját szerettem, kellemesen izgatott és valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva, bíztam benne. Az ablak mellett volt a radiátor felszálló, vékony, fehérre festett csöve, ami elé odaállított, és az összekötözött kezemet a fejem fölött ehhez a csőhöz rögzítette. Amikor meggyőződött róla, hogy nem tudom sem meglazítani, sem megmozdítani a rögzítést, fekete selyemkendővel bekötötte a szemem. Végigsimított mellemen, fenekemen, majd a fülembe suttogott: Légy türelmes, hamarosan visszajövök! Nem hallottam a lépteit a puha szőnyegen, azt sem, hogy becsukta-e az ajtót, és talán nem is ment ki, de nem láttam semmit, és nem is éreztem semmit. A szőnyeg puha volt, a radiátortól nem is messzire álltam, tehát kellemes meleg volt, a csuklómon nem volt nagyon szoros a kötés, és békés csönd vett körül. Arra gondoltam, hamarosan visszatér, de ahogy ott álltam, rádöbbentem, mennyire bizonytalan ez a fogalom: hamarosan. Nem tudom, mennyi idő múlva, mert időérzékemet teljesen elveszítettem, úgy éreztem, mintha elszállna lábamból az erő. Mintha egész testem súlyát kellene tartania, és egyre nehezebbé válnék. Karjaim zsibogni kezdtek, mintha apró tűkkel szurkálták volna össze, vagy jéghideg vízbe mártották volna őket. Kezdett a magány elviselhetetlenné válni. A csend szinte ordított, és vágytam hallani valami neszt, valami emberit, hogy nem vagyok elfelejtve, nem vagyok ottfelejtve. A szám kiszáradt, úgy éreztem, a nyelvem megdagadt, és nem bírok tőle nyelni, ugyanakkor nem is volt nyálam, amit nyelhettem volna. Kezdtem félni. Nem tudtam, mitől, de a pánikérzés elszorította torkom, a levegő fogyni látszott, és a radiátor melegét, amit eddig kellemesnek véltem, tüzes kályhának éreztem, amitől verejtékezni kezdtem. A félelem más ingert is szült bennem: belső izmaimat meg kellett feszítenem, mert úgy hittem, nem bírom visszatartani a vizeletem. S ahogy ott álltam, ezekkel az érzésekkel küzdve, szememből megindultak a könnyek. Némán sírtam, nem is tudatosan, csak a testem reagált így, és első könnyeimet a selyemkendő felszívta, aztán lecsordultak az arcomra…
 
-Mondd tovább! – kérted, és közelebb húztad hozzám a széket. A kávénk rég kihűlt, a cigarettád elégett a hamutartóban.   

 

A dolgozó szobában

 2010.03.25. 10:20

Korán érkezett. Arcán láttam, hogy fáradt, de ahogy rám nézett, szeméből kitükröződött, hogy nagyon örül nekem. Én meg, lelkes és odaadó kamaszként ugrottam nyakába, mert nem tudtam – és nem is akartam leplezni, mennyire vártam már. Csókja szenvedélyes volt, úgy szívta szájába nyelvemet, hogy ettől lábam reszketni kezdett, hasamba belenyilallt az a jóleső, kéjes fájdalom, amit csak egyszerűen vágynak nevezhetünk. Aztán lefejtette karomat nyaka körül és csendesen ennyit mondott. – Még van egy kis munkám, gyorsan végzek vele, de utána a tied vagyok Kedvesem!

A dolgozószobába ment, én követtem. Amíg ő beletemetkezett a számomra érthetetlen szövegezésű papírokba, én elhelyezkedtem kényelmesen a nagy, öreg, öblös fotelben, és képes újságokat olvasgattam. Néha felnézett, akkor találkozott a tekintetünk, ajkánál megjelent az a kisfiús, pajkos félmosoly, amit én annyira szerettem, amitől valahogy mindig sóhajtanom kellett. Szerette, ha ott vagyok vele, csupán azt kérte, ne zavarjam, amíg dolgozik.

Máskor oly’ egyszerű volt teljesíteni ezt, de aznap nem tudtam. Az újság nem kötött le, a gondolataim elkalandoztak. Elképzeltem, ahogy felnéz a munkájából, rám tekint és megpillantja ruhám pántját, amely valami véletlen folytán lecsúszna, szabadon hagyva fél vállam. Én, mint aki semmiről sem tehet, megérinteném azt az engedetlen pántot és lassan, finom kis mozdulattal visszaigazítanám vállamra. Ekkorra már felállna az íróasztal mögül, határozott léptekkel odajönne hozzám, és vágytól feldúltan megcsókolna, miközben lerántaná a szépen visszatett pántot… Eddig jutottam gondolatban, és észre sem vettem, mennyire türelmetlenül lapozgattam a magazint, hogy a lapok hangos zizegése kizökkentette munkájából, és egy ideje már engem figyelt. Kissé zavartan néztem a szemébe, mire ő kissé feszült hangon megkérdezte: - Jól vagy, Kedves? - Persze, csak… - feleltem, de az igazat, hogy rettenetesen kívántam, nem mertem mondani, és így fejeztem be a mondatot – csak unatkozom. - Lehetne, hogy csendesebben unatkozz? – kérdezte nem is titkolva, hogy kicsit megharagítottam, mire én csak bólintottam válaszul, és nagyon halkan, óvatosan lapoztam egyet az újságomban. De a gondolataim nem hagytak nyugtot nekem. Úgy kanyarodtak vissza előző medrükbe, mintha meg se történt volna ez a kis közjáték. …s ahogy lerántaná a pántot, rögtön odahajolna, szenvedélyes csókkal borítaná meztelen vállam, hogy aztán váratlanul harapását érezném. Felszisszenve hajába markolnék, elhúznám fejét, de ugyanakkor tolnám is ölem felé, és fogaim közül sziszegném: Nyalj ki azonnal! … Hangja megijesztett, és éreztem, elpirulva nézek rá. – Mit mondtál? – ismételte meg a kérdését, mert én nem tudtam megszólalni. Aztán riadt kislányként kinyögtem: - Nagyon kívánlak! - Gyere ide! – mondta szigorúan. Letettem az újságot és odamentem hozzá. A térdére intett fejével, és én, átölelve a vállát, leültem az ölébe. – Akkor most mondd el, mit szeretnél! - Nem tudok tovább várni, nagyon akarlak! – nyafogtam, miközben kezét a combomra tette, és lassan simogatta, egyre feljebb, míg csak kézfeje el nem tűnt a ruhám alatt. - Mondtam, hogy gyors leszek. Ez határidős munka, amit be kell fejeznem. – beszélt nyugodt hangon, de ujjai már bugyimon keresztül simogattak, ’mely egészen átnedvesedett. S én nem is törődve szavaival, széjjelebb nyitottam a combjaim, hogy egészen hozzám férhessen, és vágytam, hogy elhúzza onnan a falatnyi kis anyagot, hogy végre mélyen belém vájhasson. - Később, Drága! – mondta értve a mozdulatom, és el akarta húzni a kezét, de én gyorsan megragadtam a csuklóját, nem hagyva, hogy elvegye onnan. Megcsókolta vállam, majd nyakamhoz hajolt, és forró lehelete égette bőröm, ahogy ezt suttogta: – Engedetlen kis ribanc vagy! Szinte körmeim a bőrébe vájtak, úgy markoltam csuklóját, szorítottam, hogy vonja félre nedves alsóneműm, felnyögtem a vágytól, hogy érintsen, hogy suttogjon még nyakamba. De erősebb volt, könnyedén kiszabadította kezét szorításomból, aztán gyorsan, és hirtelen felállított az öléből. Csókja vad volt és szenvedélyes. Harapta ajkam, erősen szívta nyelvem, majd az övét gyorsan és mélyen fúrta számba. Közben éreztem, ahogy hasamnál matat kezével, hallottam a derékszíj övcsatjának fémes csengését, ahogy kicsatolta. Aztán olyan sebesen, hogy időm sem maradt tétovázásra megfordított, és az íróasztalára lökött, pontosan a határidős munka papírlapjaira. Megragadtam az asztal szélét, és visszanéztem rá. Felhajtotta a ruhám, és egyetlen rántással bokámnál éreztem a bugyimat. - Remélem, tudod, hogy fájni fog. – mondta vágytól reszketős, suttogó hangon. Megharaptam a szám szélét, és bólintottam. Tudtam, de nagyon akartam. Kettéhajtva megmarkolta az akkorra már kiszabadított nadrágszíjat, és én felkészültem az első ütésre. Ő azonban széjjelebb nyitotta lábam, és a bőrszíjjal megsimogatta fenekem mindkét dombját, majd kelyhemen is végighúzta. Felnyögtem, annyira jó volt a hideg bőr érintése a forró, nedves ajkakon. Megismételte néhányszor ezt a simítást, míg én kéjtől nyöszörögtem. - Benedvesítettem kicsit… - hallottam elfúló hangját, és rögtön utána a suhintást, majd égető, csípős fájdalmat éreztem. Egy pillanatig tartott, de utána már ismét csak a forró és lüktető vágy sajgott bennem. Ránéztem megint felé fordulva, és csak nyögni tudtam: Még, akarom még! Bólintott, és ütésre emelte kezében a nadrágszíjat.

Másnap reggel

 2010.03.24. 07:50

Az ébredés csak egy pillanatig volt olyan, mint máskor. Ahogy kinyitottam a szemem, testemet átjárta egy kellemes, bizsergetően fáradt érzés. Az éjjel történtekre gondolva, mosoly húzódott a számra. Oldalra fordítottam a fejem, de nem csalódtam. Nem feküdt mellettem. Illúzió lett volna azt remélni, úgy ébredünk, ahogy elaludtunk, egymáshoz bújva, szorosan ölelve. Aztán megéreztem a cigaretta füst összetéveszthetetlen illatát. Mint akit idegen ágyban ér a hajnal, riadtan ültem fel.

Ott ült az öblös fotelben szemben az ággyal, cigarettafüstbe burkolózva, felöltözve, és engem nézve. A sötétzöld sötétítő függönyön átszürődő reggeli napsugár meleg, halványzöld fénybe vonta. Testtartása inkább tűnt ébernek, mint álmosnak, pedig még csak a hajnali nap első sugara világította meg az eget.

Talán, mert ott volt, talán, mert engem nézett, de iszonyú zavarba jöttem. Kócos tincseim próbáltam arcomból elsimítani, takarómmal igyekeztem meztelenségem eltakarni. Elnyomta a cigarettát a kis asztalon lévő hamutálba, lassan felemelkedett a fotelből és az ágyhoz lépett. Nem szólt, csak megfogta takaróm sarkát, és a földre húzta. Szemérmesen melleim elé tettem a kezem, combom szorosra zártam, és nem értettem magam, miért teszem ezt. Az éjjel az övé voltam, pontosabban fogalmazva, Ő volt az enyém. Az Úrnője voltam. Lábaim előtt térdelt, úgy teljesítette minden kívánságom. Nem, nem is a kívánságaimat. Leste, várta parancsaimat. Megborzongtam a gondolattól, ahogy eszembe jutott, ahogy a korbácsot a kezembe adta, csak hogy szokjam érintését, csak hogy barátkozzak a gondolattal, milyen hatalmat adhat, ha csak kis esély is van arra, hogy talán használhatom. Nem elborzadva borzongtam meg, ahogy eszembe jutott ez. Vágyakozó borzongás volt, kéjesen jóleső. Igen, ahogy kezemben volt, ahogy simogattam a vékony kis bőrszíjjakat, akartam, hogy a hátába vájjanak. Akartam érezni ezt a szenvedélyt, miközben előttem térdelt, és a combomat csókolta. Ajkai egyre feljebb haladtak, de csak lassan tette, finoman érzékien, és miközben tenyerembe puhán, melegen megbújt a korbács, sürgetve üvöltött bennem a vágy. Szenvedélyem, az ő szenvedélye, átvette testem fölött a hatalmat. - Nyalj már! - szakadt fel belőlem a parancs és ugyanabban az időben már suhintottam is a hátára.

S most, hogy ott állt előttem, lehúzva rólam a takarót, a vágy úgy fogott el, mint vándort a szomjúság. Ez a vágy azonban merőben más volt, mint a lassan megszokottá váló vágyakozás. Belsőmet reszketés járta át, izmaim megfeszültek, vérem zubogva lüktetett, szám kiszáradt, és önkéntelenül is meg kellett nyalnom nyelvem hegyével megnyíló ajkaim. Úgy vágytam rá, mint még soha. Akartam őt, de nem úgy, mint mást. Akartam, hogy kelljek neki, hogy kívánjon, mint valami elérhetetlen drága dolgot. Hogy reszkessen értem, és küzdjön a szenvedélyemért. Ugyanakkor, ha megküzdött ezért, birtokoljon. Az övé akartam lenni testestül-lelkestül.

-Állj fel! - mondta csendesen, mégis hangjában csengett valami határozottság, mely nem tűrt ellentmondást. Azonnal előtte álltam, gondolkodás nélkül engedelmeskedtem, és már nem is akartam leplezni egyre jobban kínzó vágyamat. Látta rajtam, arcomra volt írva, látta számról, szememből. Elmosolyodott, tetszett neki, amit látott. Felemelte a kezét, melyben meglepetésemre, a zöldes szálakból sodort függönyzsinórt tartotta. - Fordulj meg! - szólt ugyanazon a csendes, mégis határozott hangon. Megint csak úgy tettem, hogy nem is gondolkodtam, nem is ellenkeztem. Kezem hátrahúzta, és szorosan összekötötte. Már az érintése, az, ahogy rám csomózta a zsínórt, egészen felizgatott. Lábam reszketett, de nem a félelemtől, hanem a vágytól, mely már kezdett bennem kéjesen fájni. Amikor végzett, átölelt, szorosan magához vont. Két keze a hasamon volt, nyakamba csókolt. Aztán egyik kezét mellemre csúsztatta, megmarkolta, ujjai közé szorította mellbimbómat. A vágy sóhaja felszakadt belőlem, és széjjelebb nyitottam lábam.  Másik keze lesiklott hasamról, és nem volt előtte akadály. Ujjai belém csúsztak, kéjesen feszítettek, forrón szorítottam magamba. Újra a nyakamba csókolt és odasuttogta: - Jó reggelt, Kedvesem!

Igen, így köszöntött másnap reggel.

 

Indulásom

 2010.03.23. 11:02

Emlékszel? Úgy kezdődött, meghívtalak a Váramba. Azt hittem, ott szabad vagyok, nincsenek falak, nincsenek tiltások. Azt hittem, mindenem megvan.

Álltál, néztél engem. Kutattad tekintetemben a választ, miért hívtalak meg. Mi kellhet még nekem, ha úgy érzem, mindenem megvan.

Aztán öleltél, csókoltál, ahogy sokan előtted, ahogy talán bárki tette. De egyszer letérdeltél elém, kezedbe fogtad bokám, kibújtattad lábam a cipőmből és elhalmoztad csókjaiddal lábfejem. Vádlim simogatva felnéztél rám, és suttogva, majdnem alázkodva ezt mondtad. - Korbácsolj, míg én gyönyöröd szítom. Érezni akarom elfojtott, vad szenvedélyed!

Meglepett kérésed, és akkor azt gondoltam, ez egy játék, amit még nem próbáltam, amit még nem 'játszottam'. Komolyan gondolod? - kérdeztem kacéran, már el is játszva a gondolattal, bizsergetően jóleső érzéssel alhasamban. - Mitől félsz? - kérdeztél vissza, és hozzátetted - Egyszer el kell indulnod...

Emlékszel? Így indultam. Kellettél, hogy mutasd az utam.

 

Kezdődjön hát...

 2010.03.23. 10:20

Tudom, hogy a Képzelet határtalan. Mégis kellettél hozzá, hogy szembesíts vele: "meg akarom ismerni lelked alvilágát, a nyers szenvedélyed, amiről mélyen hallgatsz!"

Lassan beavattalak. Feltártam a titkaim, a vágyaim. Most már valóban nincs határ. Kezdődjön hát szárnyalásom!

süti beállítások módosítása