Novella 12.
I.rész
Novella 12.
I.rész
Novella 11.
Intermezzo
Novella 8.
Novella 7.
Novella 6.
A másik szál
Amikor gyerekek voltak, és érezte, mennyire számít rá, mennyire fontos neki, boldog volt. Később önmagának bevallotta, igenis várta azokat az alkalmakat, hogy Apa ordítson Anyával, titkon bízott benne, hogy a kishúga, az a kicsi szőke lányka hallani fogja Anya elfojtott nyüszítését, esengő kérlelését Apához, és akkor mellette lehetett, foghatta két kezét, bizonyíthatta, megvédi mindentől. De ahhoz az kellett, hogy legyen valami, amitől megvédheti.
Aztán eljött az a pillanat, amikor valóban meg kellett volna védenie, és mégsem volt hozzá bátorsága. Csak állt ott, nézve Anyát, és a szemében ő is látta a néma parancsot: fussatok, meneküljetek, de képtelen volt mozdulni. Olyan volt Anya, mint egy vad, melynek lába hurokba szorult, és kicsinyei ott toporognak mellette. Morogna rájuk, hogy fussanak, de ha hangot ad ki, meghallják őt is, ám a kölykökben ott az ösztön: túlélni, de ott a szeretet, anyjuk mellől nem mozdulni. Sosem látta még Anyát olyan szépnek, és ez a szépség megbénította, lenyűgözte. Elfeledkezett a kishúgáról, akit mentenie kellett volna, és elfeledkezett a Karácsonyról, hogy ennek az ünnepnek másként kellene lennie. Aztán felocsúdva arra eszmélt, hogy már kint szaladnak a hóban, hogy az a gyámoltalan kicsi szőke lány húzza maga után, el messzire a bajtól, a szenvedéstől.
Később, szégyellte magát, hogy nem ő mentette ki a kislányt, mégsem ő volt a nagy és erős testvér. Ám ennél nagyobb volt a szégyenérzet, ha az jutott eszébe, mennyire szépnek látta Anyát, és mennyire vágyott volna még továbbnézni a szenvedését.
Az évek múlásával ez a kép nemhogy halványodott volna benne, hanem csak élénkebbé vált.
A húga ahogy nőtt, úgy hasonlított egyre jobban Anyához. Amikor az árvaházból elhozta, ugyanazt a félelmet látta a szemében, mint gyerekkorukban. Előtte volt a vadon, és az a fiatal suta először szaladhatott volna szabadon, ám ő nem vágyott másra, csak rá, az egyetlen emberre, akire számíthatott, és nem volt más kívánsága, mint visszamenni az üszkös romokhoz, ahol minden elkezdődött.
Érezte, el kell engedni, el kell valahogy érni, hogy belássa, már nem gyerekek, már nem lehet, hogy ennyire ragaszkodjanak egymáshoz. Éreztetni akarta vele, hogy nincs már rá szüksége, megáll egyedül is a lábán, keményen csattantak szavai, néha legszívesebben meg is ütötte volna, csakhogy elriassza magától, hogy ne lássa azokat a gyönyörű, félelemmel teli, de ragaszkodástól csillogó szemeket. Ugyanakkor vágyott is rá, és ez rosszabb volt mindennél.
Azok az évek, amelyek a kemény tanulásról szóltak, amikor ráfoghatta a vizsgákra, miért nem lehet húga mellett, majd később a praxisa beindítására, valahogy gyorsan elszaladtak.
Boldog lehetett volna, hiszen segíteni tudott bárkin, amit csak szikével megoldhatott, megtette. De mégsem töltötte el az a boldogság, amit kifelé hazugon mutatott. Nem érdekelte a csillogás, a pénz, a sok szép nő, akit ő tett tökéletessé. Nem így akart hatalmas, és erős lenni. Szinte reszketve várta, mikor csörren meg a telefon, hogy a húga panaszosan felhívja, vagy csak elmenve hozzá lássa a sok szenvedéstől elgyötört arcát, ami körülvette a Gyermekjogi Képviseletnél. Vágyott erre, hogy olyankor mellette valóban erős lehessen. Védelmezni úgy, hogy közben azért hatalma legyen fölötte, de ugyanakkor karjaiban tarthassa. Soha nem vallotta volna be, de szerette volna megkínozni, hogy lássa újra a foglyul ejtett Anya szemeit, hogy aztán becézve, dajkálva védelmezze, csitítgassa.
A legmerészebb álma az volt, hogy ezt a kínzást valaki más tegye meg helyette, az ő irányításával, az ő felügyelete alatt, hogy még ekkor is azt sugallja, mellette van, és vigyázni fog rá.
Azon a napon, amikor nem érte el az irodájában, és a titkárnője azt mondta, sietve távozott, mert nem érezte jól magát, valóban megijedt. Segíteni akart, mellette akart lenni. Az utat a lakásáig őrült tempóban tette meg. Aggódott érte, és féltette. Amikor nem nyitott ajtót a csengetésre, a pánik eluralkodott rajta. Nem veszítheti el. Nem lehet, hogy így engedje el kezét. Alig tudta kinyitni félelmében a kulccsal a lakását, és szinte rohant a fürdőszoba felé, ahonnan hallotta a vízcsobogást.
Feltépte az ajtót, és látta a rémületet a húga szemében. Úgy takarta el testét, mint még sohasem, pedig a meztelensége sohasem vonzotta. A megkönnyebbülés, a szeretet, az öröm, hogy nincs baja, elhatalmasodott rajta. Mégis, volt valami a szemében, amitől megrémült. A húga félt, reszketett félelmében. Amikor megkérdezte, hogy mi a baj, mindenre gondolt, csak arra nem, ami várt rá. Ahogy megfordulva leengedte a törölközőt a padlóra, és megpillantotta a korbács okozta sebeket a hátán, az első gondolata valóban az volt, ezek a nyomok megmaradnak, ezeket ő el tudná tüntetni... de ez a gondolat olyan gyorsan távozott belőle, mint ahogyan érkezett. Odalépett hozzá, megérintette kezével, és a vágy elöntötte testét. Így látni húgát, megkínozva, szégyenkezését megalázottsága miatt, valami mérhetetlen kéj volt. Megcsókolta a sebeket, aztán bevallotta neki, amit valóban érzett, hogy mennyire gyönyörűnek látta. Magához vonta, hogy érezze, karjaiban védelemre talál, ugyanakkor végre bevallhatta, erre vágyott, ő is ezt akarja tenni vele. A húga hálás, rajongó tekintetét látva tudta, elérkezett a valódi pillanat arra, hogy elengedheti két kezét, de csak annyira, hogy a kötelet csuklójára hurkolja.
Novella 5.
Az egyik szál
Fáradtan hajtotta arcát két tenyerébe, és felsóhajtott. Szeretett volna sírni, de a könnyek most úgysem segítettek volna. Önkéntelenül nyúlt volna a telefonkagyló felé, hogy a jól ismert számot már tárcsázza is, de keze megállt a levegőben. Nem hívhatja fel mindig, nem sírhat neki mindig, amikor csak éppen ehhez volna kedve, erre volna szüksége. Hiába ígérte meg annyi évvel ezelőtt, és hiába tartotta is be már oly' sokszor ezt az ígéretét; hogy vigyázni fog rá, hogy megvédi, hogy elviszi, ha baj van, nem használhatta ki mindig.
Pedig mennyire szüksége lett volna erős karjára, kemény hangjára, 'mely így az évek múlásával egyre jobban emlékeztette egy régmúlt hangra, egy olyan hangra, amelytől rettegett, most viszont reszketve kívánta volna hallani.
-Szánalmasan gyenge vagy! - suttogta maga elé, és az íróasztal alatt, ahol nem látszott két keze, belemart saját karjába. A körme belevájt a bőrbe, a fájdalommal egy időben kiserkent vére is, és lehunyt szemmel adta át magát ennek a jóleső, bár csak pillanatig tartó fájdalomnak.
Pedig erősnek kellene lennie, és a világ felé azt is mutatja. Sikerült az álma, ott ült az irodában, amelyre annyira vágyott: gyermekjogi képviselő lett. Ellátta a gyermekek törvényben meghatározott védelmét, valamint segítette a gyermekeket jogaik megismerésében és érvényesítésében.
Nem is kívánhatott volna ettől többet, mégis, valamely napokon, amikor már az akta olvasásakor borzongott, amikor még nem is látta a súlyosan bántalmazott, vagy a szexuálisan kihasznált gyermeket, szerette volna átvállalni összes fájdalmukat, vezekelni mindazért a bűnért, amit ők el sem követtek, mégis bűnhődniük kellett.
Olyankor mindig felhívta a bátyját, mindig akarta erős hangját, kívánta, hogy keményen fegyelmezze meg, hogy szóljon rá: ne hisztizzen, hagyja abba a nyafogást! Még mindig felnézett rá, még ennyi év után is benne látta az erős védelmezőt. Irigyelte, hiszen boldog volt, híres plasztikai sebész lett, életét csillogás, pénz és hírnév jellemezte. Mégis, egyedül volt ő is, nem volt családja, ha eljött hozzá, mindig azt mondta, csak te vagy nekem.
Ismét nyúlt a telefonért, de keze megint megállt a levegőben. Nem, ennél most többet akart. Megint érezni akarta azt a kínzó fájdalmat, amit egyszer már átélt, és már a gondolatától is reszketni kezdett. Szétnézett, pedig tudta, hogy egyedül van, hogy kollégai semmit nem vettek észre abból, mi történt vele előző nap.
Mégis, arca elsápadt a gondolattól is, hogy újra átélni a korbács okozta égő kínt, a maró könnyeket, amelyek megállíthatatlanul csordultak a fájdalomtól eltorzult arcára. Sikoltani akart, hogy aztán már csak rekedt hörgésre teljen erejéből.
Újra akarta, és teste reszketése csak akkor szűnt meg, amikor ismét saját karjába vájta körmeit.
A fájdalomérzetre szíve vad dobogása enyhülni kezdett, vére nem zubogott már úgy fülében. Összezárta az előtte fekvő aktát, majd sietve elhagyta irodáját.
Már olyan távoli emléknek tűnt a kezdeti zavara, amikor a meghívást elfogadva, megérkezett a zártkörű klubba. Az álarc, amelyet szigorúan viselni kellett, személytelenné, mégis izgalmassá tette az egészet. Vajon melyikük lehetett a bíró barátja, akitől a személyre szóló meghívót kapta? Vajon az ő kezében is volt a korbács, mely végigszántott meztelen hátán?
Elmosolyodott, ahogy erre gondolt, miközben magányos otthonában beállt a zuhanyrózsa alá.
Nem hallotta az ismétlődő csengetést sem, nem hallotta a kulcs zörrenését sem a zárban.
Gondolatai már az előtte álló esténél jártak, vágyott arra az érzésre újra, mégis úgy dörzsölte testét a durva szivaccsal, mintha tisztátalanná vált volna már a gondolataitól is.
-Szánalmas vagy! - motyogta a forró vízbe, mely csípte, égette előző nap elszenvedett korbács okozta sebeit, mégis izgatott remegés lett úrrá rajta.
A nyíló ajtóban megjelenő, szívének oly kedves arc most sikolyt váltott ki belőle, és szégyenkezve zárta el a csapot, és máris nyúlt a törölközőért.
- Nem hallottalak... én... -dadogta hadarva, nem nézve szemébe, arcát a puha frottírba rejtve.
-Hívtalak az irodádban is, mondták, hogy nem jól érezted magad.A városban volt dolgom, gondoltam, vacsorázhatnánk együtt... de jól vagy? Mi történt?
Nem tudta, mit feleljen, csak ne lenne ennyire aggódó a hangja, csak ne lenne a szemében a féltő szeretet.
-Hugi, mi a baj? - ismételte a férfi, és odalépett hozzá. Nem térhetett ki előle, nem mondhatta, menj el, és már érezte is az ölelő kart, ahogy magához vonta. Reszketve simult hozzá, felkészülve a következményekre. A simító kéz válláról hátára siklott, és megdermedt.
-Fordulj meg! - dörrent a hang, és ezt már jó volt hallani, ezt akarta, erre volt szüksége.
Engedelmesen megfordult, és lecsúsztatta a törölközőt a lábához. Lehajtott fejjel állt, vizes tincsei előre buktak melleire, és megérezte a bátyja finom ujjait, ahogyan végigsiklottak a sajgó sebeken. Hideg simító érintésétől megborzongott, azt hitte, hogy azt mondja, rendbe teszi, megműti, eltünteti... de ekkor az ujjak mellett megérezte a meleg puha ajkakat, ahogyan becézve hozzátapadtak.
-Gyönyörű vagy!- suttogta hátának, és ahogy felé fordult, látta arcán a csodálatot, mintha egy mesterművet szemlélne.
-Én is akarom!- mondta a szemébe nézve, de nem kérve, ellentmondást nem tűrő hangon követelve.
Elmosolyodott, és boldogság töltötte el.
Igen, a nagy és erős bátyja ismét hazatért.
Nem szerethet mindenki
Fontos, hogy megtanuld: nem
szerethet téged mindenki.
Lehetsz te a világ
legfantasztikusabb szilvája,
érett..., zamatos..., kívánatosan
édes, és kínálhatod magad
mindenkinek, de ne feledd:
lesznek emberek akik, nem
szeretik a szilvát. Meg kell
értened: hogy te vagy a világ
legfantasztikusabb szilvája, és
valaki, akit kedvelsz, nem szereti
a szilvát, megvan rá a
lehetőséged, hogy banán legyél.
De tudd, ha azt választod, hogy
banán leszel, csak középszerű
banán leszel. De mindig lehetsz a
legjobb szilva. Vedd észre,
hogyha azt választod, hogy
középszerű banán leszel, lesznek
emberek, akik nem szeretik a
banánt. Töltheted életed további
részét azzal, hogy igyekszel jobb
banán lenni, ami lehetetlen hisz te
szilva vagy, de
megpróbálkozhatsz megint a
legjobb szilva lenni...
Én szilva akarok maradni!
Nem teljesen igaz, hogy míg nem jöttél, magányos voltam. Mindig volt mellettem valaki. Nevezhetjük férjnek, társnak, barátnak vagy csak egyszerűen egy férfinek is. Mégis, igaznak érzem azon kijelentésemet, hogy magányos voltam, míg nem jöttél. Odabent, ahol a lélek lakozik, ott voltam nagyon egyedül. Ám ez a belső magány, ez a furcsa állapot jó volt ahhoz, hogy megértsem, felfedezzem vágyaimat. Mint a jó bor, a pince sötétjében korosodik, és a korral érlelődik, nemesebb, testesebb lesz. Így volt ez a vágyaimmal is. Lassan a gondolatok megértek annyira bennem, hogy szavakká lehetett formálni, ki lehetett volna mondani. Azért a feltételes mód, mert amikor együtt vagy valakivel több éven át, megismered, és nem csak megismered, hanem megszokod szokásait, elfogadod és együtt élsz ezekkel a szokásokkal, a változás, a változtatás már nem megy annyira könnyen.
Amikor már minden mozdulatát tudom az intim percek közben, és azt is tudom, mit szeret, mi esik jól neki, de valami súgja nekem odabent, aztán már nem csak súgja, üvölti, hogy Változtass! de felmerül bennem a társadalmi szokásokhoz való ragaszkodás, mert így tettek nagyszüleink, szüleink, most pont én térnék le az útról? Persze, hogy elhallgattatom magamban a hangot, mert mit is mondanék? Jaj Szívem, úgy szeretném, ha másképp csinálnád? Mire ő készségesen visszakérdezne, Hogyan másképp Drágám? -miközben lehet, arra gondol, eddig jó volt így? eddig nem tudott szólni, hogy nem jó így? De még ha nem is gondol erre, és valóban érdekli, mit vagy hogyan szeretnék másképp, akkor jön a nehezebbik fele. Mert, amiről eddig azt gondoltam, megfogalmazódott bennem, szavakká értek a gondolataim, hirtelen nevetségessé válnak, amikor nyílna szám a szóra. Szégyen ez? Nem, nem hiszem. Inkább félelem, hogy elfogad-e így? Akarja ő is ezt a változtatást? Hajlandó letérni a kedvemért a jól bevált, megszokott dolgok útjáról? De még ha el is hesegetem ezeket a félelmeket, ha a szégyenérzetet is leküzdöm, és kimondom az elsőt, a megfogalmazódott gondolatot, akkor sem vagyok még sokkal közelebb vágyaim megvalósításához. Látom egy pillanatra a döbbenetet a szemében. Látom, hiszen az arcára van írva, mindenre gondolt, de erre nem. Aztán elmosolyodik, megsimítja arcom, és kedvesen azt mondja: Rendben, próbáljuk meg! Akkor már bánom, hogy kimondtam. Hiszen én nem próbálkozni szeretnék, én meg akarok valósítani valamit, amire oly' régóta vágyok. De nem szólok, csak belemegyek, mert hiszen legalább próbálkozni akar, és hagyom, hogy megpróbálja. S az az ember, aki éveken át úgy tett, hogy azt gondolta, így kell tenni, most valami olyasmit tesz, amit talán sosem akart volna magától. S zavarban van, hogy így gondoltam-e? s zavarban vagyok, mert olyannak látom, amiről tudom, hogy nem is olyan valójában, csupán a kedvemért vált olyanná. S zavarban vagyok, mert a képzeletben, vágyaimban nem így volt, nem ilyen volt, és tudom, hogy én nem így akartam. S végül belátjuk, jó úgy minden, ahogy volt, nem érdemes változtatni.
De a magányban továbbra is suttogtak a hangok. Míg nem jöttél, úgy véltem, talán bolond vagyok. Megpróbáltam elhesegetni, figyelmen kívül hagyni, és már-már azt hittem, sikerült. Fellélegeztem, újra "normális" vagyok! S akkor jöttél te. "Elfojtod a vágyaid" - mondtad egy ártalmatlan beszélgetés során, amikor elmeséltem neked, hogy mit álmodtam. Valóban ezt teszem? Nos, valóban ezt tettem. Addig, míg nem jöttél.
Melletted nem kell szavakká formálnom a gondolatokat. Nem kell félnem az elutasítástól, hogy elfogadsz-e így, kellek-e így. Nem a társadalmi elvárásoknak akarsz megfeleltetni. Engem akarsz, teljes valómmal. S ha mégis ki akarom mondani azokat a gondolatokat, melyek rég óta szavakká értek bennem, nincs mosoly, nincs szánakozó pillantás: Eltévelyedett gyermek, miért nem jó úgy, ahogy eddig volt? - mert ez a te vágyad is, és ez a célod; megvalósítani vágyaimat.
Szó, hang, mosoly: édes pokol;
elbűvölt, nem tudom, mivel;
gyilkos-örök sebet ütött
belém, szép kék szemeivel.
De, szó, megállj, várj még, halál,
tán hozzám hajlik a kegye;
ha nem, tudom, hogy gyilkosom
lesz az az édes kék szeme!
B.B.
Állok előtted teljes valómmal. Mellemen harapásod piros nyomával, combomon markolásod lilás lenyomatával, és arcomon a kéj könnyeinek nedves maszatával. Ajkam duzzadt és ahogy nyelvem megérinti, érzem vérem fanyar ízét. Átölelsz, magadhoz húzol. Nem, nem védelmezőn, hiszen nincs kitől megvédened. Ölelésedben érzem a ki nem mondott vallomást: Enyém vagy! Válladhoz fúrom arcom, beszívom bőröd illatát. Lehunyom szemem, hogy ne lássam szembe, a tükörben azt a nőt, ki kedvese karjaiba bújik. Hogy ne lássam vöröslő, vágytól meredező mellbimbóit, hogy ne lássam csípőjén áthúzódó karcsú vonalakat, melyek nem is csúnyítják, inkább kiemelik bőre fehérségét, asszonyosan kerek formáit. Azt gondolom, ha én nem látom, te sem láthatod. Ajkad vállamhoz ér, meleg leheletedtől megborzong bőröm. Kezed lesiklik derekamról csípőmre, majd hirtelen onnan is elveszed, és már melleimet simítod. Nem, nem is simogatod, megmarkolod, mellbimbómat ujjaid közé szorítod. Muszáj kinyitnom a szemem, sóhajtanom, mert kezed már ölemnél jár, és ujjaid nem is kérve bebocsátást, eltűnnek mélyemben. Felnézek rád, látnom kell szemed, látnom kell, te mit nézel, miközben egyre közeleg, lüktetve halad bennem a beteljesülni akaró gyönyör. S ahogy találkozik pillantásunk, szóra nyílik szád, és szavaid ritmusa majdnem oly’ gyors, mint izgató ujjaid játéka.
-Szeretem a szemed. Elveszek kékségében. Amikor még csak a vágytól ragyog, világoskéken izzik, a legszebb zafír csillogásával. De a kéj pillanatában, a mámortól elsötétül, mélykékké válik, és mint a nyári éjszakai égbolton, ezer csillag gyúl benne….
De én már nem törődöm szavaiddal. Vérem ott zubog fülemben, alhasamban lüktet a gyönyör, és már nem érdekel, mit néz szemed…
Korán érkezett. Arcán láttam, hogy fáradt, de ahogy rám nézett, szeméből kitükröződött, hogy nagyon örül nekem. Én meg, lelkes és odaadó kamaszként ugrottam nyakába, mert nem tudtam – és nem is akartam leplezni, mennyire vártam már. Csókja szenvedélyes volt, úgy szívta szájába nyelvemet, hogy ettől lábam reszketni kezdett, hasamba belenyilallt az a jóleső, kéjes fájdalom, amit csak egyszerűen vágynak nevezhetünk. Aztán lefejtette karomat nyaka körül és csendesen ennyit mondott. – Még van egy kis munkám, gyorsan végzek vele, de utána a tied vagyok Kedvesem!
A dolgozószobába ment, én követtem. Amíg ő beletemetkezett a számomra érthetetlen szövegezésű papírokba, én elhelyezkedtem kényelmesen a nagy, öreg, öblös fotelben, és képes újságokat olvasgattam. Néha felnézett, akkor találkozott a tekintetünk, ajkánál megjelent az a kisfiús, pajkos félmosoly, amit én annyira szerettem, amitől valahogy mindig sóhajtanom kellett. Szerette, ha ott vagyok vele, csupán azt kérte, ne zavarjam, amíg dolgozik.
Máskor oly’ egyszerű volt teljesíteni ezt, de aznap nem tudtam. Az újság nem kötött le, a gondolataim elkalandoztak. Elképzeltem, ahogy felnéz a munkájából, rám tekint és megpillantja ruhám pántját, amely valami véletlen folytán lecsúszna, szabadon hagyva fél vállam. Én, mint aki semmiről sem tehet, megérinteném azt az engedetlen pántot és lassan, finom kis mozdulattal visszaigazítanám vállamra. Ekkorra már felállna az íróasztal mögül, határozott léptekkel odajönne hozzám, és vágytól feldúltan megcsókolna, miközben lerántaná a szépen visszatett pántot… Eddig jutottam gondolatban, és észre sem vettem, mennyire türelmetlenül lapozgattam a magazint, hogy a lapok hangos zizegése kizökkentette munkájából, és egy ideje már engem figyelt. Kissé zavartan néztem a szemébe, mire ő kissé feszült hangon megkérdezte: - Jól vagy, Kedves? - Persze, csak… - feleltem, de az igazat, hogy rettenetesen kívántam, nem mertem mondani, és így fejeztem be a mondatot – csak unatkozom. - Lehetne, hogy csendesebben unatkozz? – kérdezte nem is titkolva, hogy kicsit megharagítottam, mire én csak bólintottam válaszul, és nagyon halkan, óvatosan lapoztam egyet az újságomban. De a gondolataim nem hagytak nyugtot nekem. Úgy kanyarodtak vissza előző medrükbe, mintha meg se történt volna ez a kis közjáték. …s ahogy lerántaná a pántot, rögtön odahajolna, szenvedélyes csókkal borítaná meztelen vállam, hogy aztán váratlanul harapását érezném. Felszisszenve hajába markolnék, elhúznám fejét, de ugyanakkor tolnám is ölem felé, és fogaim közül sziszegném: Nyalj ki azonnal! … Hangja megijesztett, és éreztem, elpirulva nézek rá. – Mit mondtál? – ismételte meg a kérdését, mert én nem tudtam megszólalni. Aztán riadt kislányként kinyögtem: - Nagyon kívánlak! - Gyere ide! – mondta szigorúan. Letettem az újságot és odamentem hozzá. A térdére intett fejével, és én, átölelve a vállát, leültem az ölébe. – Akkor most mondd el, mit szeretnél! - Nem tudok tovább várni, nagyon akarlak! – nyafogtam, miközben kezét a combomra tette, és lassan simogatta, egyre feljebb, míg csak kézfeje el nem tűnt a ruhám alatt. - Mondtam, hogy gyors leszek. Ez határidős munka, amit be kell fejeznem. – beszélt nyugodt hangon, de ujjai már bugyimon keresztül simogattak, ’mely egészen átnedvesedett. S én nem is törődve szavaival, széjjelebb nyitottam a combjaim, hogy egészen hozzám férhessen, és vágytam, hogy elhúzza onnan a falatnyi kis anyagot, hogy végre mélyen belém vájhasson. - Később, Drága! – mondta értve a mozdulatom, és el akarta húzni a kezét, de én gyorsan megragadtam a csuklóját, nem hagyva, hogy elvegye onnan. Megcsókolta vállam, majd nyakamhoz hajolt, és forró lehelete égette bőröm, ahogy ezt suttogta: – Engedetlen kis ribanc vagy! Szinte körmeim a bőrébe vájtak, úgy markoltam csuklóját, szorítottam, hogy vonja félre nedves alsóneműm, felnyögtem a vágytól, hogy érintsen, hogy suttogjon még nyakamba. De erősebb volt, könnyedén kiszabadította kezét szorításomból, aztán gyorsan, és hirtelen felállított az öléből. Csókja vad volt és szenvedélyes. Harapta ajkam, erősen szívta nyelvem, majd az övét gyorsan és mélyen fúrta számba. Közben éreztem, ahogy hasamnál matat kezével, hallottam a derékszíj övcsatjának fémes csengését, ahogy kicsatolta. Aztán olyan sebesen, hogy időm sem maradt tétovázásra megfordított, és az íróasztalára lökött, pontosan a határidős munka papírlapjaira. Megragadtam az asztal szélét, és visszanéztem rá. Felhajtotta a ruhám, és egyetlen rántással bokámnál éreztem a bugyimat. - Remélem, tudod, hogy fájni fog. – mondta vágytól reszketős, suttogó hangon. Megharaptam a szám szélét, és bólintottam. Tudtam, de nagyon akartam. Kettéhajtva megmarkolta az akkorra már kiszabadított nadrágszíjat, és én felkészültem az első ütésre. Ő azonban széjjelebb nyitotta lábam, és a bőrszíjjal megsimogatta fenekem mindkét dombját, majd kelyhemen is végighúzta. Felnyögtem, annyira jó volt a hideg bőr érintése a forró, nedves ajkakon. Megismételte néhányszor ezt a simítást, míg én kéjtől nyöszörögtem. - Benedvesítettem kicsit… - hallottam elfúló hangját, és rögtön utána a suhintást, majd égető, csípős fájdalmat éreztem. Egy pillanatig tartott, de utána már ismét csak a forró és lüktető vágy sajgott bennem. Ránéztem megint felé fordulva, és csak nyögni tudtam: Még, akarom még! Bólintott, és ütésre emelte kezében a nadrágszíjat.
Az ébredés csak egy pillanatig volt olyan, mint máskor. Ahogy kinyitottam a szemem, testemet átjárta egy kellemes, bizsergetően fáradt érzés. Az éjjel történtekre gondolva, mosoly húzódott a számra. Oldalra fordítottam a fejem, de nem csalódtam. Nem feküdt mellettem. Illúzió lett volna azt remélni, úgy ébredünk, ahogy elaludtunk, egymáshoz bújva, szorosan ölelve. Aztán megéreztem a cigaretta füst összetéveszthetetlen illatát. Mint akit idegen ágyban ér a hajnal, riadtan ültem fel.
Ott ült az öblös fotelben szemben az ággyal, cigarettafüstbe burkolózva, felöltözve, és engem nézve. A sötétzöld sötétítő függönyön átszürődő reggeli napsugár meleg, halványzöld fénybe vonta. Testtartása inkább tűnt ébernek, mint álmosnak, pedig még csak a hajnali nap első sugara világította meg az eget.
Talán, mert ott volt, talán, mert engem nézett, de iszonyú zavarba jöttem. Kócos tincseim próbáltam arcomból elsimítani, takarómmal igyekeztem meztelenségem eltakarni. Elnyomta a cigarettát a kis asztalon lévő hamutálba, lassan felemelkedett a fotelből és az ágyhoz lépett. Nem szólt, csak megfogta takaróm sarkát, és a földre húzta. Szemérmesen melleim elé tettem a kezem, combom szorosra zártam, és nem értettem magam, miért teszem ezt. Az éjjel az övé voltam, pontosabban fogalmazva, Ő volt az enyém. Az Úrnője voltam. Lábaim előtt térdelt, úgy teljesítette minden kívánságom. Nem, nem is a kívánságaimat. Leste, várta parancsaimat. Megborzongtam a gondolattól, ahogy eszembe jutott, ahogy a korbácsot a kezembe adta, csak hogy szokjam érintését, csak hogy barátkozzak a gondolattal, milyen hatalmat adhat, ha csak kis esély is van arra, hogy talán használhatom. Nem elborzadva borzongtam meg, ahogy eszembe jutott ez. Vágyakozó borzongás volt, kéjesen jóleső. Igen, ahogy kezemben volt, ahogy simogattam a vékony kis bőrszíjjakat, akartam, hogy a hátába vájjanak. Akartam érezni ezt a szenvedélyt, miközben előttem térdelt, és a combomat csókolta. Ajkai egyre feljebb haladtak, de csak lassan tette, finoman érzékien, és miközben tenyerembe puhán, melegen megbújt a korbács, sürgetve üvöltött bennem a vágy. Szenvedélyem, az ő szenvedélye, átvette testem fölött a hatalmat. - Nyalj már! - szakadt fel belőlem a parancs és ugyanabban az időben már suhintottam is a hátára.
S most, hogy ott állt előttem, lehúzva rólam a takarót, a vágy úgy fogott el, mint vándort a szomjúság. Ez a vágy azonban merőben más volt, mint a lassan megszokottá váló vágyakozás. Belsőmet reszketés járta át, izmaim megfeszültek, vérem zubogva lüktetett, szám kiszáradt, és önkéntelenül is meg kellett nyalnom nyelvem hegyével megnyíló ajkaim. Úgy vágytam rá, mint még soha. Akartam őt, de nem úgy, mint mást. Akartam, hogy kelljek neki, hogy kívánjon, mint valami elérhetetlen drága dolgot. Hogy reszkessen értem, és küzdjön a szenvedélyemért. Ugyanakkor, ha megküzdött ezért, birtokoljon. Az övé akartam lenni testestül-lelkestül.
-Állj fel! - mondta csendesen, mégis hangjában csengett valami határozottság, mely nem tűrt ellentmondást. Azonnal előtte álltam, gondolkodás nélkül engedelmeskedtem, és már nem is akartam leplezni egyre jobban kínzó vágyamat. Látta rajtam, arcomra volt írva, látta számról, szememből. Elmosolyodott, tetszett neki, amit látott. Felemelte a kezét, melyben meglepetésemre, a zöldes szálakból sodort függönyzsinórt tartotta. - Fordulj meg! - szólt ugyanazon a csendes, mégis határozott hangon. Megint csak úgy tettem, hogy nem is gondolkodtam, nem is ellenkeztem. Kezem hátrahúzta, és szorosan összekötötte. Már az érintése, az, ahogy rám csomózta a zsínórt, egészen felizgatott. Lábam reszketett, de nem a félelemtől, hanem a vágytól, mely már kezdett bennem kéjesen fájni. Amikor végzett, átölelt, szorosan magához vont. Két keze a hasamon volt, nyakamba csókolt. Aztán egyik kezét mellemre csúsztatta, megmarkolta, ujjai közé szorította mellbimbómat. A vágy sóhaja felszakadt belőlem, és széjjelebb nyitottam lábam. Másik keze lesiklott hasamról, és nem volt előtte akadály. Ujjai belém csúsztak, kéjesen feszítettek, forrón szorítottam magamba. Újra a nyakamba csókolt és odasuttogta: - Jó reggelt, Kedvesem!
Igen, így köszöntött másnap reggel.
Emlékszel? Úgy kezdődött, meghívtalak a Váramba. Azt hittem, ott szabad vagyok, nincsenek falak, nincsenek tiltások. Azt hittem, mindenem megvan.
Álltál, néztél engem. Kutattad tekintetemben a választ, miért hívtalak meg. Mi kellhet még nekem, ha úgy érzem, mindenem megvan.
Aztán öleltél, csókoltál, ahogy sokan előtted, ahogy talán bárki tette. De egyszer letérdeltél elém, kezedbe fogtad bokám, kibújtattad lábam a cipőmből és elhalmoztad csókjaiddal lábfejem. Vádlim simogatva felnéztél rám, és suttogva, majdnem alázkodva ezt mondtad. - Korbácsolj, míg én gyönyöröd szítom. Érezni akarom elfojtott, vad szenvedélyed!
Meglepett kérésed, és akkor azt gondoltam, ez egy játék, amit még nem próbáltam, amit még nem 'játszottam'. Komolyan gondolod? - kérdeztem kacéran, már el is játszva a gondolattal, bizsergetően jóleső érzéssel alhasamban. - Mitől félsz? - kérdeztél vissza, és hozzátetted - Egyszer el kell indulnod...
Emlékszel? Így indultam. Kellettél, hogy mutasd az utam.
Tudom, hogy a Képzelet határtalan. Mégis kellettél hozzá, hogy szembesíts vele: "meg akarom ismerni lelked alvilágát, a nyers szenvedélyed, amiről mélyen hallgatsz!"
Lassan beavattalak. Feltártam a titkaim, a vágyaim. Most már valóban nincs határ. Kezdődjön hát szárnyalásom!