Már elindult felé, amikor a nő elé lépett egy férfi.

Nem állt szándékában megfordulni, vagy megtorpanni, ha már megtalálta, határozott léptekkel folytatta útját.

A férfi néhány szót súgott a nőnek, és a nő némán bólintott. Éppen elindultak volna, amikor hozzájuk ért. Nyílt szavakkal megszólította őket.

- Csatlakoznék önökhöz.

A nő felkapta egy röpke pillanatra a fejét, de azon nyomban le is szegte. A férfi azonban egy kicsivel hosszabb ideig nézett rá álarca alól álarcos arcába, mígnem könnyedén válaszolt:

- Ahogy gondolja!

Az út a csillogó aulából az emeletre, a már megszokott, széles márványlépcsőkön vezetett. Azonban most nem a nő ment elöl, hanem a férfit követték. Nem néztek egymásra, nem szóltak egymáshoz, csak lépkedtek a férfi mögött.

Majdnem a folyosó végig mentek, míg a férfi egy hasonló kulccsal, mint előző alkalomkor, kinyitott egy ajtót, és belépve várta őket.

Ez a szoba másabb volt, mint ahol már egyszer járt. Az ajtóval szemben egy kis kerek asztal állt, mellette két kis kerek fotel, közelében teljesen felszerelt zsúrkocsi.

Balra egy hatalmas baldachinos ágyat pillantott meg, gondosan bevetett, letakart, végében díszpárnák feltornyozva. Mégis különbözött egy szokványos ágytól, amikor alaposabban szemügyre vette, mert a baldachint tartó oszlopokon különböző kampók, karikák lógtak, még csigás emelőt is felismerni vélt az egyiken.

A férfi, mint egy házigazda, amikor beléptek mind ketten, becsukta mögöttük az ajtót, majd az egyik fotelre mutatott és hellyel kínálta, és maga is helyet foglalt.

- Először is, igyunk egyet! – mondta, majd a tétován, a szoba közepén álló nőhöz szólt.

- Töltenél nekünk whiskyt?

A nő nesztelenül lépett a zsúrkocsihoz. Még a szűk szoknyája sem suhogott, ahogy odalépett. Mozdulatai, mint azt már korábban is megfigyelte, nem voltak rutinosak. Apró tálcán hozta a két poharat, a jégkockák a pohár falának ütköztek, és az italban megcsillant a szoba egyetlen világító testének, a sarokban lévő állólámpa meleg, sejtelmes fénye.

A whisky jó ötletnek tűnt, már az első korty ellazította, elszánttá tette.

A nő türelmesen várakozott, míg ők kortyoltak az italukból.

A férfi letette a kis asztalra a poharát, és csendesen megszólalt.

- Vetkőzz le, kérlek, és állj ide elénk.

Ismét úgy szólt hozzá, hogy nem parancsolt neki, de mégis, volt valami a hangjában, ami nem tűrt ellentmondást, ami tekintélyt adott neki.

A nő szó nélkül engedelmeskedett. Amikor az utolsó ruhadarab is lekerült róla, csupán az arcát eltakaró fekete maszk maradt rajta, megállt előttük, enyhén lehajtott fejjel, kis terpeszben, kezeit háta mögött összefogva.

- Megfordulnál? – szólította meg újra a férfi, miután alaposan szemügyre vették.

Lassan fordult meg, és eltűnt előlük a kislányosan kerek mellek, a lapos has, a borotvált vénuszdomb, a fehér, formás combok, de megpillanthatták a hátán hagyott szeánszok nyomait, gömbölyű hátsóját és izmos, szép ívű vádliját.

A férfi felállt a fotelből, és a nő mögé lépett. Végigsimított egy ujjával a hátán, egy halványpiros csíkon, amely lapocka csontjától keresztbe végigfutott a faráig.

Újabb kortyot nyelt le az italából, hogy csillapítsa rátörő vágyát, mert irigyelte a másik férfit, amiért megérintette ezt a keresztbe futó, halvány forradást.

- A nevem Joachim. – hallotta a férfi hangját, pedig csendesen, szinte csak a nőhöz intézte a szavait. – Azért vagyunk most itt, hogy részt vegyünk egy közös játékban. De mint minden játéknak, ennek is vannak szabályai, amelyeket be kell tartanunk, hogy a játék izgalmas, és élvezetes legyen. Egyet értesz?

- Igen. – válaszolta a nő ugyanolyan csendesen, de tisztán érthetően.

A férfi folytatta a háta simogatását, és a beszélgetést is.

- Helyes. Az első szabály az lenne, hogy innentől kezdve nincs neved. Bárki is voltál, ebben a szobában megszűnt létezni. Most csak egy szép és gusztusos csecsebecse vagy. Ezt a szabályt el tudod fogadni?

- Igen. – jött az ugyanolyan csendes, de határozott válasz. A férfi hirtelen a másik férfi felé fordította a fejét.

- Önnek is megfelel ez a szabály?

- Igen. – válaszolta ugyanúgy, ahogyan a nő is tette, csendesen, de nyíltan.

Bólintott, és visszafordította fejét a nő hátához. Keze még mindig fel-le siklott a bőrén, néha elkalandozva félgömbjeire, néha tarkójához, és a haja tövét simogatta, és folytatta.

- A második szabály az elsőből következik, hogy most a mi kis dísztárgyunk vagy. Tudod, az ember nem mindig egyformán bánik az ilyen kis szépséges holmival sem, mint amilyen te vagy. Van, amikor simogatja, nézegeti, szeretgeti, és boldog, hogy az övé, büszke rá és megmutogatná mindenkinek. – Amikor ezekhez a szavakhoz ért, keze lesiklott félgömbjeiről a combjai közé, és simogatni kezdte. A beálló csöndbe tisztán lehetett hallani, ahogy a nő lélegzete fokozatosan felgyorsult. Nem szedte még zihálva, kapkodva a levegőt, de még így háttal állva is jól látszott testtartásán, hogy izgalmi állapotba került.

- Ugye, eddig érthető? – hangzott fel a kérdés, és a nő ismét igennel felelt, de már nem olyan határozott hangon. Egy bólintással nyugtázta a választ, de ezúttal nem fordult a másik férfi felé. A nő önkéntelenül nagyobb terpeszbe lépett, hogy az ölét simogató kéz még jobban hozzáférjen. A hatás nem maradt el. A csöndbe csak az egyre szaporább lélegzetvétel hallatszott, és szinte érezni lehetett a levegőben a bőre izzásának a kipárolgását, ölének csábító, tettre hívó illatát.

A férfi nem vette el a kezét, de újra megszólalt.

- De gondolom, azt is tudod, hogy az ember gyarló, és van úgy, hogy kénye-kedve szerint cselekszik. Van, hogy a haragját, a bánatát, az őrjítő vágyát ezen a kis portékán vezeti le. Miért ne szenvedjen az is, ha már nekünk kell? Ilyenkor aztán sarokba vágja, leköpi, haszontalanná minősíti, és legszívesebben összetörné.

S keze, mely eddig a gyönyör közelébe simogatta, hatalmas csapott a formás félgömbre.

A nő feljajdult. Nem is a fájdalom csalta ajkaira a panasz önkéntelen hangját, hanem az elmaradt kéjérzet nyilalló fájdalma hasíthatott belé.

A férfi ismét lendítette tenyerét, hogy rácsapjon a fenekére. Ujjai nedvesen csillogtak, miközben a fehér bőrön piroslani kezdett a kézlenyomat. S a csattanás után ismét beszélt.

- Ám a szegény csecsebecse nem tehet semmit ezek az emberi gyarlóságokból fakadó tettek ellen, némán tűr, odabent zokog, és vár arra a pillanatra, amikor gazdája újra kézbe veszi, megsimogatja, és ismét büszke rá, amiért olyan hősiesen helytállt. Ez a harmadik szabály. Ez sem okoz problémát, igaz? – kérdezte egy újabb paskolás után.

A vörös lenyomatok megmutatták, hová kapta eddig az ütéseket. A bíbor kéznyomok még jobban ékesítették az amúgy is kívánatos hátsóját.

- Nem értelek! – csattant a tenyér.

- Nem jelent gondot. – válaszolt kicsit kifulladt, reszkető hangon, de nem a sírástól, hanem az izgalomtól, melyet már nem tudott leplezni.

A válasza után a férfi újra becsúsztatta a kezét a combjai közé, és csuklója mozdulataiból látszott, hogy egyre szenvedélyesebben simogatta. S közben folytatta mondanivalóját.

- Az utolsó szabály: Hogy éppen mit kívánunk tenni a finom kis holminkkal, azt mi döntjük el. Ha csak szeretgetni akarjuk, az is a mi döntésünk, és a csinos kis csecsebecse csillogása nekünk okoz örömöt. De ha sarokba hajítjuk, az is a mi örömünket szolgálja, nem pedig a dísztárgyét. Elfogadod ezt?

Nem érkezett válasz. Ziháló lélegzetét már nem tudta visszatartani, teste vágytól reszketését nem tudta csillapítani.

- Kérdeztelek. – mondta egészen a nyakába mondva, de kezét nem véve el az ölétől.

Suttogó válasz érkezett, elfogadta, de már átadta magát a kéznek, mely egyre közelebb sodorta gyönyör felé.

- A nevemet azért mondtam el, mert ez a menekülő szód. Ha kimondod, visszaváltozol édes kis apróságból azzá a nővé, aki ide önként belépett. Belegyezel a szabályok betartásába?

A kérdés ott lógott a levegőbe egy darabig, de a férfi csuklója nem állt meg, egyre gyorsabban mozdult, és akkor felhangzott az igen szó, kiszakadt egy sóhajjal. Bőre izzott a lámpa meleg fényében, combjai reszkettek, válla rázkódott a zihálástól. A férfikéz mozdulatlanná dermedt, átvette a másik test rezdülését, lüktetését.

Amikor lecsendesült kissé, ellépett tőle, felkapta a poharát az asztalról és nagyokat kortyolt belőle. A poharat tartó ujjain jól látszott a nő nedvének csillogása.

Amikor letette az üres poharat, fáradt hangon a férfihoz intézte szavait.

- Remélem, egyet ért velem abban, mennyire könnyű volt előcsalogatnom a mi kis finom holmink csillogását. Alig tettem valamit, és máris felragyogott a kezembe.

Egyszerre fordultak a nő felé. Már megnyugodni látszott légzése, de bőre még párologta a gyönyör édeskés, fanyar illatát. Gömbölyű hátsóján még látszottak a pirosló tenyérlenyomatok, és combjai belső részén ott csillogott az elmúlt percek megtörténésének a bizonysága.

- Bízom benne, hogy ennél fényesebben is tud csillogni, ha megengedi, előhoznám az igazi, a valódi ragyogását. – mondta, de nem is várt választ.

Levetette zakóját, a fotelbe dobta, majd újra a nőhöz lépett, ám most nem mögé, hanem mellé. Megfogta a kezét, és az ágy felé húzta. A baldachint tartó oszlophoz lépett vele, majd mind két kezét összefogta, szorosan összekötötte egy ott lógó sodort zsinórral, amit egy karikához akasztott.

Szótlanul nézte. Tudta, mi fog következni. Megkorbácsolja, vagy megvesszőzi a nőt. A nőt, akit ő szeretett volna, akit választott, akinek megígérte, hogy legközelebb ő készíti elő.

Mégsem mozdult, mégsem szólt, mert látni akarta, mert érezni akarta bőre nem csak gyönyörtől, de kíntól párolgó illatát is. Hallani akarta nem csak elfúló, vágytól buja sóhajait, hanem a gyötrő fájdalom nehéz jajdulását is. Vére már így is felpezsdült, szíve dobbanását már fülében hallotta, vesszője már merev volt, és alhasába fájdalmasan belehasított a vágy.

Nem szólt, mert jó volt ezt így nézni.

*

Egyre lassabban érkeztek az ütések, de sokkal több erőt gyűjtött hozzá, és mélyebbre szántottak a korbács bőr fonatai. A nő torkából sikoly tört fel. Összerezzent a hangtól. Ez már felsebezte, nyomában vér szivárgott. Úja ütésre emelte a kezét. Az ing izzadt hátához tapadt, és átnedvesedett. Még erősebben sújtott. Újabb sikoly, újabb mély seb, vére piroslott. A következőnél a nő artikulátlan hangot hallatott. Sírt, és nem lehetett érteni, mit mondott. Felállt a fotelből, és közelebb lépett. Újabb ütés, már nyögve adta le, de mélyebb és fájdalmasabb lehetett előzőeknél. Artikulátlan jajszó, de megint ütésre emelte kezét. Most már borzadva nézte, és akkor hirtelen megértette. „Joachim” – ezt mondta a nő, kimondta a menekülő szót.

- Hagyja abba! – szólt a férfira, de az nem hallgatott rá. Kezében lendült a korbács, eszelős módon újra végigszántotta a nő hátán. A nyöszörgést ájulás csendesítette el, és ernyedt teste csak lógott a karikán. A férfi ismét emelte korbácsot, de ekkor már közbelépett. Kicsavarta a kezéből, és erővel ellökte.

- Hagyja abba, nem látja, hogy elájult?! – ordította, de a férfi hörögve, mint egy állat, megpróbált feltápászkodni.

- Csak játszik, a kis kurva… vizet neki, és…

- Takarodjon ki! – ragadta meg az ingénél fogva, és az ajtóhoz rángatta. Szinte kilökte a folyosóra, majd becsapta mögötte az ajtót, és kulcsra is zárta. Azonnal a nőnél termett, és leoldotta kezéről a kötelet. Alélt testét fogva, óvatosan az ágyra engedte. Még mindig ájult volt, és hogy kitapinthassa a nyakán a pulzusát, elkezdte lerángatni a fekete maszkot az arcáról.

Már korábban eltűnt belőle a vágy, az előbb még egy oltalmazó férfi volt, de most már, mint orvos szemlélte a nőt. Lerángatta a szűk, latex maszkot, és ujjait a nyakára szorította. S míg a gyenge pulzust figyelte, nem is nézett rá. S ahogy elsimított egy nedves tincset, megismerte a kedves arcot, melyet álmaiban is olyan sokat látott, és amelyet annyira szeretett, az egyetlen kishúga arcát.

*

Rájött, hogy nem küzdhet a Sors ellen. Állt a mosdó előtt, és bemosakodott, miközben gondolatai nem is a rutinos, berögzült mozdulatai körül jártak.

Egyszerűen el kellett volna fogadnia, hogy ők összetartoznak. Hogy neki kell megvédenie, vigyáznia kell rá, szeretnie kell. Egyszerűen így volt megírva. Azon a végzetes éjszakán íródott meg, amikor együtt léptek ki az égő házból, és futottak a hóba, el onnan az életbe, az ismeretlenbe. „Örökre együtt maradunk?” – kérdezte a kis angyal, és ő rávágta, hogy örökre…

- Doktor úr, a beteg műtétre előkészítve. – szólt ki az asszisztense, és ő bólintott, majd könyökével elzárta csapot.

Most először használta ki, hogy magán klinikája van. Húga korrekciós műtétjét olyan kollégákkal végzi, akikben nem csak szakmailag bízhatott meg, hanem emberileg is. Tudta, hogy egyikük sem adná ki, hogy éjjel kérette be őket a testvére műtétjéhez. Egyikük sem árulná el, milyen állapotban hozta be saját autójával a kishúgát. Nem kérdezték, mi történt, nem kérdezték, miért pont akkor, csak jöttek asszisztálni a műtéthez.

Belökte a műtő ajtaját, és az ágyhoz lépett. A műtendő felület már elő volt készítve. A fertőtlenítő sárga színétől nem is látszódott a sebek bíboros színe.

Az előkészített tálcára pillantott, és felemelte az első szikét.

Rendbe fogja tenni a húga hátát. De ahhoz előbb bele kell vágnia…

- Kezdjük! – mondta ki, és újra sebész volt, és a keze alatt nem a húga feküdt, hanem egy páciens.

*

Lassan ébredezett. Csend volt, talán csak néha egy surrogó hang törte meg ezt a csöndet. Amikor újra hallotta, rájött, ez egy újság, vagy könyv lapjainak a hangja, ahogy valaki lapozza őket.

Nem nyitotta ki a szemét, mert még nem akart szembesülni a valósággal. Bár szája kiszáradt, ajkait cserepesnek érezte, nem akarta, hogy aki lapozgatja a könyvet, tudjon ébredéséről.

Ki sem kellett nyitnia a szemét, mégis tudta, hogy a magánklinikán van. A párnák fertőtlenítős illatából, de még a csöndből is, amely körülvette.

Azt is tudta, ki az, aki az ágya mellett a könyvet lapozgatja.

Arra nem emlékezett, mikor ájult el. Arra sem, hogy mikor hagyta abba a korbácsolást a másik férfi. Arra sem, hogyan került az ágyra.

Az első emléke, hogy valaki az arcából simogatja ki a rátapadt tincseit. Aztán a hang, amely a nevét szólongatta, hogy ébredjen. Kinyitotta a szemét, és az első, amit érzett, a hála volt, aztán a rémület, amikor felismerte. De amikor azt ismételgette, hogy nem lesz semmi baj, megvédelek és vigyázok rád, a megkönnyebbülés szétáradt benne, és már semmi más nem érdekelte, csak az, hogy az ő nagy, és erős bátyja eljött érte.

Csak már az autójában gondolta végig, útban a klinika felé, hogy nem is tudhatta, hol tölti az éjszakát. Nem is szólhattak neki, mert nem adta meg sehol a bátyja telefonszámát. Másképpen nem lehetett ott, mint vendég. Mint a szobában lévő néma harmadik…

Kinyitotta a szemét.

- Szia! – mondta rekedten, erőtlenül.

Azonnal mellette termett, oda guggolt elé, hogy láthassa az arcát, és visszaköszönt neki.

Világoskék sebészi ruhában volt, és biztatóan mosolygott.

- Szomjas vagyok. – szólalt meg újra.

- Ez természetes, de még nem ihatsz. Várj, megtörlöm az ajkaid nedves kendővel.

Azzal ellépett tőle, de amikor hamarosan visszaguggolt, már törölte is kiszáradt, cserepes ajkait. Aztán csak simogatta az arcát, és aggódva nézte. Nem szóltak, pedig annyi mondani valójuk lett volna.

Végül erőtlenül, könnyes szemmel mégis megtörte a csendet.

- Most már tudod a titkom.

- Ahogyan Te is az enyémet. – felelte rá azonnal.

- Te voltál ott az előzőnél is, ugye?

- Tudat alatt tudtam, hogy Téged kereslek.

-… Ahogyan én is, csak Rád vártam.

- Most aludj, ráérünk aztán is beszélgetni.

Le-lecsukódtak a pillái, de még megkérdezte.

- És együtt megyünk haza?

- Igen, együtt megyünk haza. – mondta, vagy csak remélte, hogy mondta, és nem csak álmodta.

*

 A napok gyorsan teltek. Sok munkával meg még több munkával.

Mindketten, mintha szándékosan beletemetkeztek volna a munkájukba. A húga behozatta a papírjait, és a klinikai ágyán intézte a gyermekek jogi ügyeit. Ő műtött, amikor csak műthetett, aztán beült a testvéréhez, és megbeszélték a napjukat.

Aztán el az üres lakásba, előbb hozzá, aztán a húgához, és végül mégis a klinikán aludt az irodája kanapéján.

Nem hozták szóba azt az éjszakát. Az első kötözés alkalmával mindketten zavarban voltak, de mivel a hátán ejtette meg a korrekciós műtétet, később ez a zavar el is múlt, hiszen ehhez nem kellett közöttük szemkontaktus. Orvos és betege – így gondoltak a másikra, és máris nem volt kellemetlen az a néhány perc, míg megnézte a gyógyuló hegeket.

De elérkezett a nap, amikor elhagyhatta klinikát.

Szótlanul tették meg az utat a szobától az autóig. Amikor betette a kézi táskát a csomagtartóba, a nő ránézett, és szinte félve kérdezte.

- Most hova megyünk?

- Haza megyünk! – vágta rá azonnal, és beültek mindketten az autóba.

Haza vitte, az ő lakásába. Szinte magától értetődött, hogy hozzá költözött. Vigyázni akart rá, és mellette lenni. A nappali kanapéján aludt, amikor úgy alakult, hogy ott éjszakázott. Nem hozták szóba azóta sem, azt az éjszakát, de még a kastélyról, a szeánszokról sem beszéltek. Úgy éltek, mint egy olyan házaspár, akik elhidegültek egymástól, akik már csak a munkájukban találnak örömet.

Pedig szenvedtek mind a ketten. A vágyak, az emlékek olyan elemek, amelyek éjjel törtek rájuk, amikor védtelen az elme, nem lehet munkával kapcsolatos gondolatokkal elárasztani.  Felszínre törtek, utat kerestek maguknak, és ha mást nem találtak, beférkőztek az álmaik birodalmába.

Már jó néhány hét eltelt odaköltözése óta, amikor egy este, amikor hazaért, hiába szólongatta a húgát, belehasított a félelem, az aggódás, és a fájdalom, hogy elveszítette. Szinte felszakította a háló szobája ajtaját, és a meglepetéstől földbe gyökerezett a lába.

A háló sok-sok gyertyával volt megvilágítva, amelyek az ágy köré voltak állítva. A nő az ágy mellett állt, szűk, spagettipántos vörös ruhában, haja felkontyozva, és szabadon hagyva meztelen vállait. Felemelte a fejét, és illedelmesen megkérdezte.

- Milyen italt tölthetek?

Olyan szép volt, mint egy angyal. Alázatos volt, mégis sugárzott belőle a szenvedély tüze.

Megrázta a fejét, és tétován mondta:

- Nem kérek italt.

- Akkor mit szeretnél? – kérdezte szolgálat készen, mégis kacéran.

- Engedd, hogy nézzelek! – válaszolta, és odament hozzá. Két kezébe fogta az arcát, és megcsókolta a homlokát. Megérezte haja illatát, bőre finomságát ujjai alatt, és a vágy elemi erővel rohanta meg.

- Fordulj meg! – suttogta, és a nő azonnal engedelmeskedett. A Vékony kis pántokat lecsúsztatta a válláról, és a ruha cipzárját egyetlen rántással lehúzta. A hátán megnyílt a vörös anyag, szabadon hagyva meztelen bőrét.

A nő egyetlen mozdulattal lecsúsztatta magáról a bokájához a ruhadarabot. Semmit nem viselt alatta. Közelebb lépett, két kezével simogatta az érintetlennek látszó, hibátlan bőrű hátát, miközben vágytól forró homlokát a jó illatú kontyához nyomta.

- Mit tegyek most? – nyögte a tincsek közé.

A húga halkan válaszolt.

- Az ígérted, legközelebb Te készítesz elő magadnak…

- És beleegyezel?

- Igen. – suttogta, és hozzá tette. – Nagyon szeretném.

Azzal előrehajolt a gondosan odakészített korbácsért.

Igen, a nagy és erős bátyja most már hazaért…