Egymásra találtak, mint két olyan ember, akiket a szerelem hozott össze. De az önámítás csapdája vészesen ott lógott a fejük felett, és ezt mindketten érezték. Hiszen, nem voltak idegenek, nem kezdhettek tiszta lappal, mert közös volt a múltjuk, és ez a közös múlt láthatatlan szálként kötötte egybe őket.

            Majdnem 14 éves volt, amikor a bátyja nagykorúként elhagyta az Intézetet. (Egyikük sem tudta Otthonnak hívni a helyet, ahol felnevelkedtek.) Akkor döbbent rá először, mennyire egyedül van, hogy nincs senkije rajta kívül, hogy ő volt az egyetlen, akihez bizalommal fordulhatott. Nem csak a testvére volt, de a barátja, a gondviselője is.

Ő volt az, aki meghallgatta, ha szomorú volt, ő volt az, aki vele nevetett, ő volt az, aki megdorgálta, ha helytelenül viselkedett, és ő volt az is, aki éjjel átszökött hozzá, és zseblámpa fényénél magyarázta a fizika törvényeit, csak hogy másnap ne kapjon rossz jegyet, és a rossz jegyért ne kapjon büntetést. De ő volt, aki a büntetés után ellátta sebeit, felitatta könnyeit, biztatta és reményt adott neki. Sokszor volt szükség a támogatására, mert a büntetés igen gyakori fogalom volt az Intézetben. Bár a gyerekek hálóhelyiségeik két külön szárnyban helyezkedtek el, nap közben tudtak egymással érintkezni. A lányok nevelőtanárnője egy idősebb nő volt, akiről mindenki tudta, hogy sosem ment férjhez, mert a vőlegénye épp az esküvő előtt hagyta el. Megkeseredett, savanyú és kegyetlen nő volt. A rendet és a fegyelmet vasszigorral követelte. Kisebb bűnökért körmöst adott favonalzóval, nagyobb vétkekért pálcázás járt.

A testvérpárt különösen nem szerette. Talán, mert látta a két gyereken az összetartást, az elválaszthatatlanságot, a mély, és erős kötődést. Ezért nagyon sokszor került a nevelőtanárnő szobájába. Volt, hogy az udvaron a bátyja megfelezte vele az ebédről kicsent buktát, amit a tenyeréből majszolt, csak hogy a többi gyerek észre ne vegye, de nevettek, ahogy a lekvárt elkente az arcán, amit a testvére próbált ugyan letisztogatni, de már ott állt az ajtóban a nevelőnő, és tudták mindketten, ebből büntetés lesz. De furcsa módon, volt ebben is valami jó. Igaz, hogy sírt, igaz, hogy nagyon fájt, de mindez elmúlt, amikor a bátyja kézen fogta, és vitte maga után a hatalmas park egyik félreeső szegletébe, ahová a nagy, gondozatlan növények közt, mint egy titkos labirintuson át, eljutottak. Ott előhúzott a zsebéből egy kis tégelyt, amelyben feketés, erős menta illatú, furcsa kenőcs volt, és ő felhajtotta a szoknyáját, a testvére meg elkezdte gyengéden bekenegetni a vesszőzéstől piros, duzzadt bőrét.

S közben motyogott, hogy egyszer még visszaadja annak a boszorkánynak, de nem pálcával, hanem korbáccsal, és olyan heget ejt vele rajta, amelyet örökre magán viselne, és mindig tudná, kitől kapta. S ő hallgatta szavait, melyek a motyogása ellenére is erőtől vibráltak, amelyekben érezte a szenvedélyességet, de a hatalmas szeretetet is iránta, és közben ujjai finoman masszírozták az erős illatú kenőccsel hátsóját. Ilyenkor furcsa izgalom járta át testét, szerette ezeket a perceket, titokzatosnak, és intimnek találta. Szerette volna ezeket a pillanatokat megállítani, mert ezek csak a kettőjüké voltak, senki nem vehette el tőlük.

De a pillanatok és a percek megállíthatatlanul folytak, órákká, hetekké, majd hónapokká dagadtak, és elérkezett a nap, amikor a bátyja nagykorúként elhagyhatta az Intézetet.

Ösztöndíjjal felvették az orvosi egyetemre, kollégiumba költözött, de megígérte, hogy összegyűjt annyi pénzt, hogy bérelhessen egy lakást, és elviszi, kiviszi onnan. Mindketten tudták, hogy ez nem fog egyhamar sikerülni, de jól estek szavai, lehetett valamiből erőt meríteni.

Az első év szörnyű volt nélküle. Lefogyott, nyúzott, unott arcú tini lány lett, az előtte mindig mosolygós, angyali kislányból. Aranyhaja megfakult, mindig zsírósan lógott a szemébe, ruhája ápolatlan volt, körmeit igénytelenül hosszúra, és koszosan hagyta. A büntetés a nevelőnőnél rendszeressé vált. Mintha szándékosan kiprovokálta volna, hogy oda kerülhessen, és görcsösen kapaszkodott a székbe, amelyre hasalnia kellett, de nem hullajtott egyetlen könnycseppet sem, és alázatosan megköszönte, amikor felállhatott, azonban mégsem változtatott semmin se.

A testvére rendszeresen látogatta, és biztatta, hogy tartson ki, hogy legyen jó, és akkor könnyebb lesz, de ezek a biztatások, ezek az együtt töltött néhány percek már nem olyanok voltak, mint amikor még ott volt vele az Intézetbe.

S ahelyett, hogy szót fogadott volna testvérének, meghúzta volna magát, lázongó tinédzser vált belőle, aki kihasználva egy kedvező alkalmat, gombóccá gyűrte intézeti kötényruháját, farmert húzott és tornacipőt, és úgy mászott át a magas kőkerítésen, mint egy tornász.

Nem volt célja a szökésének, nem tudta, hová is akar menni, csak azt, hogy el onnan, elmenni bárhová. Mindig megtalálták, mindig visszavitték. A fenyítés sem maradt el, de nem is volt letudva annyival. Azon a héten neki kellett a folyosót súrolnia, mellékhelyiségeket takarítania, és egyéb házimunkákat elvégeznie.

Aztán, amikor letelt a büntetés, újra gombóccá gyűrte ruháját, és megint az intézeten kívül volt. A szabadságot mámorítónak érezte. Nem kellett feladatot végezni, nem kellett egyenruhát húzni, nem volt kerítés, nem volt bezárt szoba.

Mindig akadt egy bár, ahol mindig akadt valaki, aki meghívta egy italra, megkínálta egy cigarettával, hogy aztán ő jutalmazza kedvességét. Nem tulajdonított ennek nagy jelentőséget, hiszen sosem kapott gyengédséget a bátyján kívül senkitől sem. Nem tudta, milyen lehet szerelmesen együtt lenni valakivel, nem tudta, milyen lehet a romantika, mert ezeket az érzéseket nem ismerte.

Újra visszavitték, és megint csak értesítették a bátyját tetteiről. Amikor eljött a testvére, biztatta, hogy tartson ki, már nem soká kiviszi, de le is szidta, amiért felelőtlenül cselekedett.

Hallgatta őt, ahogy kiabált vele, de legalább érezte, hogy van valaki, aki féltésből, aggódásból, szeretetből fedte meg.

Ezt a szökését követően, kölcsönkért a testvére egy autót az évfolyamtársától, és elvitte egy hétvégére az Intézetből. Először hazamentek, a régi ház maradványaihoz, ahol nyár lévén, színes szarkalábak, és piros pipacsok nyíltak a romok közül. Jó volt hazamenni, még így is, hogy a pusztulásra és a halálra emlékeztette őket a hely. De ott volt az otthonuk, ott volt az egyetlen hely, ahol nem kellett megjátszaniuk magukat, ahol sírhattak, ahol nevethettek őszintén, és szívből. Lefeküdtek a selymes fűbe, nézték a lustán kúszó fehér-bodros felhőket, és beszélgettek. Mindent elmondott a testvérének, szíve-lelke minden titkát, és megkönnyebbült, új erőre kapott. Aztán Anyához mentek. Oda, ahol az óta az este óta élt, a bentlakásos pszichiátriai intézetbe. Ült a kis asztal mellett a széken, és irigyelve figyelte a bátyját, ahogy beszélt Anyához. Kislányként sem tudott hozzá beszélni, mert sosem válaszolt. Anya az óta az este óta nem kommunikált, és legtöbbször csak egy pontra szegezte a pillantását. A testvére azonban mindig úgy beszélgetett vele, mintha a nő tökéletesen megértette volna. Kislányként is, de kamaszként is, csak egyetlen kérdést szeretett volna feltenni, miért tette ezt, miért halt meg Apa? A bátyja azonban sosem kérdezett tőle ilyet, és sosem hozta szóba Apát előtte. Beszélt az egyetemről, a munkájáról, az időjárásról, de Apáról és az Intézetről sohasem.

Amikor indultak, Anya hirtelen megragadta a testvére kezét. Ez a mozdulat, ez a kép örökre megmaradt benne. Anya keze, olyanok voltak az ujjai, mint valami nagy madárnak a karma, görcsösen ragadta meg a fiú csuklóját. A szeme ugyanolyan riadt, és sürgető volt, mint akkor éjjel. Ugyanúgy vibrált, szinte perzselt a tekintete, mint akkor a könyvtárba. Hangja, a rekedtes suttogás, az, ahogy még maga is meglepődött, hogy hangszálai még képesek valami hangot előhozni. Vigyázz rá! – mondta, vagyis suttogta, és tudták mindketten, hogy őrá gondolt, mert a bátyja azonnal válaszolt, hogy nagyon fog vigyázni rá. A következő pillanatban lehanyatlott Anya keze, tekintete újra a semmibe révedt, mintha meg sem történt volna ez a jelenet. Ez a hétvége az egyik legszebb emléke volt az Intézetben eltöltött évekből.

De újra vissza kellett térni, újra fel kellett venni az egyenruhát, újra szabályok és falak közé lett zárva. Nem sokáig bírta. A szökést követően, amikor megtalálták, és visszavitték, megint értesítették a testvérét, de már azt is elmondták nekik, hogy következő alkalommal már nem ide hozzák vissza, hanem a Kiskorúak Javító- Nevelő Intézetébe.

Soha nem látta még olyan dühösnek a bátyját, mint akkor. Nem szólt, és ez rosszabb volt, mintha kiabált volna. Összeszorította ajkait, arcizmai megfeszültek, szemében kegyetlen, hideg fény izzott. Nem látta még ilyennek, mégis, valahonnan ismerős volt. S beléhasított a felismerés, hol látta már ezt az acélos pillantást. Apa nézett így Anyára, és a kisfiúra, az ő egyetlen bátyjára. Szívébe belemart a félelem, hogy a testvére meggyűlölte, és elvesztette az egyetlen embert, aki szeretette.

- Kérlek, szólj hozzám, mondj valamit! – suttogta esdeklőn, miközben próbált vele lépést tartani, ahogy mentek keresztül a hatalmas parkon, hogy a régi jó búvóhelyükre a nagy bokrok takarásába érjenek. Addig hallgatott, majd szembe fordult vele, és halkan beszélni kezdett. Bár lágy hangon szólt, mégis sütött minden szavából a megvetés.

- De én tudom… - vágott közbe, és arcán végigfolytak könnyei, lecsordultak az álláig. A testvérét azonban akkor nem hatották meg a könnyek.

- Dehogy tudod! – vágta rá dühösen, és egy kicsit megemelte a hangját. – Azt hiszed, a kinti világ szebb és jobb? Azt hiszed, a kinti világ csupa szórakozás, és vidámság? Nagyon tévedsz. Kegyetlenebb, és zordabb, mint ami idebent van. Elkényeztetett fruska vagy, aki egy kis munkától és szabályoktól megfutamodik.

- Nem teszem többet, megígérem! – zokogta, és könyörögve folytatta. – Csak kérlek, ne gyűlölj meg, ne hagyj el! Nem szököm el többet, ígérem!

Megenyhült az arca, hozzá lépett és magához vonta. Karjaiba zárta, ott zokogott a vállán, miközben a hátát simogatta, és nagyon halkan a hajába suttogta szavait.

Ezek a suttogó szavak, mint egy heg, mely egy idő után elhalványodik, de örökre ott marad, úgy ragadtak meg benne. Éjszakánként szándékosan felidézte, mert jóleső bizsergést érzett tőle, ujjai a hálóinge alá csúsztak, és a párnába fojtotta ziháló lélegzetét.

Betartotta a szavát, és nem szökött el többet. Kerülte a bajt, nehogy a Javítóba vigyék, és elveszítse az egyetlen embert, aki mindennél többet jelentett neki. Csendesen meghúzta magát, szabadidejében sokat olvasott, az iskolában szorgalmasan tanult, az Intézetben pontosan elvégezte a házimunkát.

Az idő pedig telt, és már közelebb állt ahhoz, hogy nagykorúként kikerüljön, mint a bátyja kivihesse onnan. Közben új gyermekek érkeztek az Intézetbe; árvák, és félárvák. A legtöbbjüknek nem volt senkije, vagy ha volt is, nem törődtek velük. Az ő sorsuk volt az irányadó, hogy egyszer védje a hasonló gyermekek jogait. Az ő sorsuk döbbentette rá, hogy valójában mennyire szerencsés, hogy neki van egy szerető testvére. Pártfogásába vette ezeket a gyermekeket, segítette, tanította és védte őket.

Egyre jobb jegyeket szerzett, tanárai, nevelői is örömmel látták, hogy megváltozott.

Amikor a továbbtanulásra került a sor, nem is volt kérdéses, hogy a jogi egyetemre jelentkezett. Felvették, ugyanúgy, mint annak idején a bátyját; ösztöndíjjal.

Ekkorra már eltűnt belőle a dacos csitri, csinos, fiatal nővé vált, aki szerényen indult el a kinti világba. Az egyetemi évek, mint az a bátyja is mondta, nem mulatozásból álltak. Sok-sok tanulással, munkával, és rengeteg lemondással, de egymást segítve teltek. A szórakozásra, és valahogy a szerelemre, nem jutott ideje. Tökéletesen megfelelt, hogy a bánatát, vagy az örömét azzal az egyetlen emberrel ossza meg, akivel mindig is megosztotta: a testvérével.

Úgy nézett ki, most már egyenesbe jön az életük, most már élhettek volna úgy, mint más velük egykorú fiatal, de ekkor kapták a hírt, hogy az édesanyjuk elhunyt.

Bizonytalan érzések kerítették hatalmába. Valami ismeretlen érzés, meg fájdalom párosult lelkiismeret furdalással. Elvesztette az édesanyját, azt az anyát, aki valójában sosem volt édesanyja, és aki miatt édesapja sem.

Sokszor gondolt vissza arra az éjszakára. Lehetett volna másképp? Anya akarta, hogy menjenek. Anya akarta, hogy ők ketten túléljék. Anya úgy akarta, hogy ő se élje túl. A Sors azonban nem volt kegyes vele. Megbüntette tettéért, elvette józan eszét, de talán mégis így volt nagylelkű, ha már megkímélte életét a tűzhaláltól.

Sokszor gondolt vissza. Lehetett volna másképp? Anya el is válhatott volna zsarnok férjétől, élhettek volna ők hárman szeretetben, boldogságban, egy családként.

De talán a téboly már akkor befészkelte magát a fejébe, és csak az anyai ösztön működött kiválóan benne; szeme villanásával jelezni: Fussatok, meneküljetek!

Sokszor gondolt vissza. Apa meghalt akkor éjjel, de Anya is. Az a nő, aki a Pszichiátriára került, már nem volt azonos Anyával.

A temetésen fogta a bátyja kezét, és kereste volna a tekintetét, de a testvére nem nézett rá. Másik kezében görcsösen szorította a fehér rózsát, és meredten figyelte a fagyos rögöket, amelyek lassan elborították az egyszerű fakoporsót.

Ekkor értette meg a szívében a furcsa érzést. A fájdalom, és a lelkiismeret furdalás mellé, nagyfokú harag is vegyült Anya iránt. Hogy tehette ezt velük? Hogy gondolta, hogy nélküle is boldogulnak? Hogy hihette, hogy a tűz mindent megold?

Megszorította a bátyja kezét, mert így már valójában csak ők maradtak egymásnak.

A temetés után haza akart menni, de a testvére nem tartott vele. A Pszichiátriára ment, elhozni Anya hagyatékát, néhány személyes holmiját.

Ő haza akart menni. A romokkal, üszkös gerendákkal teli telkükre akart menni, amely most már az övéké volt, amelyet szüleik hagytak rájuk.

Állt a hóba, és a hideg nem volt olyan elviselhetetlen, mint a lelkébe dúló fájdalom. Felidézte azt az éjszakát, mert akkor is hó volt, akkor is fagyos hideg volt, de még erős volt, még hitte, hogy jóra fordulnak a dolgok. Szorította a bátyja kezét, húzta, húzta kifelé, majd szaladt vele a szabadság felé, a boldog jövő felé.

Most is fogta volna, szorította volna testvére kezét, vitte volna, el onnan, egy másik jövő felé, de egyedül volt, és lábai mintha gyökeret eresztettek volna a fagyos földbe.

Már elgémberedtek a lábujjai a vékony kis csizmába, már arcát csípte a hideg szél, de mégsem mozdult onnan. Ökölbe szorította a kezeit, körmeit tenyerébe vájta, de saját fizikai fájdalma enyhített a lelke fájdalmán. Amikor visszatért a motelszobába, amit a temetés miatt közösen vettek ki, testvérét még találta ott.

Beállt a zuhany alá, és átfagyott testére engedte a meleg vizet. Mintha ezer tű szurkálta volna, mintha penge vagdosta volna bőrét, mégis jó volt, így gyógyította fájó lelkét.

            A temetés végleg lezárta a múltjukat. Nem beszéltek róla, úgy tettek, mintha már nem is emlékeznének rá. De mindketten tudták, a múltat nem lehet meg nem történtté tenni. Ott élt bennük, közös volt, mint valami örökség, melyet rájuk hagytak őseik.

Ez a közös múlt, ez a ki nem beszélt elmúlt idő, eleven volt bennük, szorosabbra fonta köztük a szálat, de a kötés nyomta mindkettőjük lelkét.

A vágy, a szeretet ugyan egymás karjába sodorta őket, de mindketten érezték, eddig sikerült elnyomni, elfojtani lelkük mélyén a múlt tüskéit, de ezek már betokosodtak, begyűltek, és előbb-utóbb kilöki magából a gyógyulni akaró szervezet.