(A konyhában2)
A Várban olyan csend honolt, mint az álmomban, abban az ismeretlen lakás üres szobájában. Csak néztél rám, szemedben egyfajta vágyakozással, kíváncsisággal, hogyan folytatódott az álom, ugyanakkor ott bujkált egy csipetnyi riadtság is, félelem valami újtól és szokatlantól.
-Akarod, hogy folytassam? - kérdeztem csendesen, és a válaszod gyorsabban, mohóbban érkezett, mint azt vártam.
-Persze, mindenképp meséld tovább!
Azt hiszem, már eljutottam arra a pontra, hogy sikoltozni fogok, hogy jöjjön valaki, mert nem bírom így tovább, amikor a vállamhoz ért egy kéz. Nem is tudom miért, de nem ijedtem meg, félelmem úgy tűnt el, mint ahogy érkezett, gyorsan, szinte egy pillanat alatt. Csak a meleg kezét éreztem vállamon, és hogy végre nem vagyok egyedül. Nem láttam őt, de a nyakamhoz hajolt, és suttogni kezdett: - Most már itt vagyok, nem kell félned! Hangja ugyanúgy felizgatott, forró leheletétől megborzongtam, és vágytam arra, hogy érintsen még. Kezét azonban a vállamon hagyta, de csak annyira, hogy lejjebb tolta testem, míg csak meg nem éreztem, hogy valamire leülhetek. Bár a kezem így jobban hátrafeszült, de lábaimnak olyan érzés volt ez, mint maga a gyönyör. Elengedte vállam, és megint pillanatok (percek?) teltek el úgy, hogy nem tudtam; egyedül hagyott megint, vagy ott van még mellettem? Akkor combomhoz ért két keze, kicsit széjjelebb nyitotta lábam, és meleg szájával már szeméremajkaimat becézte. Mozdulatai gyengédek voltak, és még valami... Igen, mintha bizonytalanságot éreztem volna mozdulataiban. Ajkai, nyelve puhán érintettek, de kicsit tétován és ügyetlenül. Széjjelebb nyitottam combjaim, meg akartam emelni a csípőm, hogy erőteljesebb mozdulatokra ösztönözzem, amikor a kéz megint vállamhoz ért, és nem engedett felemelkedni a székről. S mielőtt felfogtam volna, hogy ez hogyan lehet, lehúzták szememről a fekete selyemsálat. A hirtelen világosságtól először semmit sem láttam, ezüstös apró csillagok kavarogtak szemem előtt, de aztán lenéztem. Lábaim előtt egy szőke lány térdelt combjaimra támaszkodva, engem kényeztetve. Nem tudom, ki volt, nem tudom, mikor és hogyan érkezett, és ijedten, szégyenlősen néztem fel. A férfinak, (aki szintén ismeretlen volt) a vállamon volt még a keze, és halkan ennyit mondott: -Élvezd! S bár a szerettem volna ellenállni, szabadulni ebből a helyzetből (nem is tudom, miért), a testem viszont; önálló életet élve, igenis élvezte, ami vele történik. Alhasamban lávaként, forrón közeledett a gyönyör érzete a lány kissé ügyetlen, de finom, puha érintésétől, és miközben fel-felnyögtem a kéjtől, nem tudtam levenni a szemem a férfi ágaskodó, merev hímtagjáról. Szinte fájt a vágy, ahogy néztem, hogy nem lép közelebb, nem érhetem el, nem érezhetem. Úgy élveztem el a lány nyelvétől, hogy közben sóvárogtam, és ajkam haraptam a vágytól, hogy megérinthessem kemény férfiasságát...
Elhallgattam, és te is egy pillanatig szótlan maradtál.
-Nem lépett közelebb? - kérdezted. Megráztam a fejem.
-A marha... - jegyezted meg halkan és elmosolyodva, mire én vágytól csillogó szemedről lepillantottam. Köntösöd megnyílt, szabadon hagyva combjaid és merev vessződ. Szemeddel követted pillantásom, és ennyit kérdeztél: - Közelebb lépjek?
Megint csak a fejem ráztam meg válaszul, és lassan felemelkedtem a székemről, hogy hozzád lépve, eléd térdeljek. Mint a lány az álmomban, a combjaidra támaszkodtam, azzal a különbséggel, hogy én nem gyengéden érintettelek. Akartam, hogy számba feszülj, hogy torkomig hatolj, hogy teljes egészében érezzelek téged. Mind két kezeddel hajamba markoltál, és vágytól kissé rekedten ezt suttogtad: - Szeretem az álmaidat, Édes!
