A hajnal első sugara még nem érte el a lakóházakat, csak az erdők felett húzódott meg, mintha intő jelre várt volna, hogy beljebb merészkedhet. A Hold még álmosan hunyorgott, de már fáradt volt, szívesen átadta volna helyét fényesebb testvérének a Napnak.

Ebben az álmos derengésben nézte az alvó nőt, mozdulatlanul, szinte lélegzet visszafojtva, nehogy felébressze.

A takaró lecsúszott róla, és a félhomályban fehér bőre különös izzásban ragyogott. Arcát néhány tincs eltakarta, de nem akarta elseperni onnan, hogy ne zavarja meg álmát.

Fáradtan, mégis boldog kielégüléssel feküdt mellette, és gondolatban újra- és újra felidézte az éjszaka történéseit. Felidézte a hangokat, a korbács suhogását, az elfojtott nyögdécselést, a ziháló légzést. Felidézte az illatokat, a bőre párolgását, ahogy keveredett parfümje édeskés illatával a sós verejték, a vágytól benedvesedő öle hívogató, mámorító illatát. S még így mozdulatlanul, még így felidézve ezt, orrcimpái megremegtek, mint a vadászkutyának, ha érzi a vad illatát a fuvallatban, merevedése támadt, és édes nyállal telt meg szája.

Felidézte a mozdulatokat, ahogy belemart a finom bőrébe, hogy aztán édes csókokkal enyhítse a kínt, amelyet nem csak neki okozott, de magának is, mert ösztönei szerint maga alá gyűrte volna, meghágta volna, leszorítva, megtépve, hogy teljesítse a belékódolt üzenetet, faját fenntartsa, génjeit továbbörökítse. S megvívta harcát az állattal, mert már nem ez az elsődleges cél, már tudatosan cselekszik, a szenvedély nem ösztönös, hanem gyönyört hozó, és szerető.

A hajnal bátortalan sugara akkor lépett a szobába, amikor ezekhez a gondolatokhoz ért. Végigsiklott a szőnyegen, felkúszott az ágyra, megsimogatta az alvó nőt, hogy aztán párnáján megpihenve ragyogja: megérkeztem.

Pillái a fénysugártól megremegtek, az álom pillangói felrepültek, és kinyitotta a szemét. A következő pillanatban már rámosolygott.

- Jó reggelt! – suttogta érzékien.

- Elmegyek! – válaszolta határozott hangon.

Még nem fogta fel egészen a szavak értelmét, még az éjszaka hatása alatt állt, vagy az álompillangók nem hagyták még el teljesen, mert zavartan elseperte arcából a kócos tincseket, és összevonta értetlenül szép ívű szemöldökét.

- Nem értelek… Mikor? Hová? – és keze önkéntelenül nyúlt a keze után, kapaszkodót keresett, vagy a fizikai valóság kellett neki, hogy elhiggye, ez nem álom, ez már az ébredés.

Elhúzta kezéből kezét, és felkelt az ágyból. Hátat fordulva neki, öltözni kezdett.

- El kell mennem, nem maradhatok itt. – mondta közben, és nem akart ránézni, nem akarta látni a szavait követő hatást.

A nő azonban kiugrott az ágyból, elé állt, szemébe akart nézni, úgy akarta hallani a választ.

- Miért nem maradhatsz? Miért kellene elmenned?

Nadrágja övével bajlódott, mintha nem tudta volna becsatolni, mert nem akart a szemébe nézni, mialatt válaszolt.

- Te is nagyon jól tudod, hogy miért kell elmennem.

- Nem, nem tudom! – csattant élesen a hangja. – Hiszen az éjjel szeretkeztünk, olyan gyönyört adtál, amelyet mindig is kerestem!

- Hát éppen ezért! – vágta rá elkeseredett szavaira. – Hibát követtünk el, és ne kövessük el újra!

El akart tőle fordulni, de a nő megragadta a karját, és nem hagyta. Dühös, elkeseredett szavait arcába vágta, gyönyörű szemei lángoltak a haragtól.

- Ki szerint volt hiba, amit elkövettünk? Ki írja elő, mit szabad, és mit nem? Ki mondja meg, mi a normális, és hol kezdődik az abnormális?

- Ezt éppen Te kérdezed? – ordított rá most már ő is mérgesen. – Hiszen mindketten tanult emberek vagyunk, tudnunk kellene az erkölcsi normákat, a társadalmi elvárásokat!

- Hiába tudjuk, ha egyszer boldogtalanok vagyunk benne! – felelte halkan, lemondóan, elveszetten. S elengedte a karját, megfordult, és igazgatni kezdte az ágyat, mintha más gondja nem is lett volna.

Nem mozdult, csak nézte, ahogy kecsesen hajlongott, hogy a párnákat igazgatta, a takarót simította. Nézte, és újra az a vad, ősi ösztön tört rá; megszerezni, betörni, maga alágyűrni.

A vágy elemi erővel érkezett, minden józanság, minden kimondott érv elhalványult. Hozzálépett, megragadta csípőjét, és magához húzta. Ujjai végigszaladtak hátán fel a válláig, majd körmei vörös csíkokat hagyva maguk után visszafelé karmolták gömbölyű faráig, melyet egészen ágyékához nyomott.

- Szóval, azt állítod, ez normális? – kérdezte vágytól rekedtes hangon.

A nő két kezével ágy szélére támaszkodott, és csak fejét emelte meg, hogy oldalra fordítva rá nézhessen, úgy válaszolt dacosan.

- Nem állítottam, de azt sem, hogy nem az.

Előrébb hajolt, két kezét hasán át felcsúsztatta a melleire. Tenyerébe tartva őket súgta hátának.

- Jobban tetszettél szerényebbnek a Kastélyban…

Visszasiklott keze a derekára, majd ismét hátán futtatta végig a körmeit. A nő hirtelen felegyenesedett, és megpördült. Puha karjait nyaka köré fonta, altestét feszülő nadrágjához nyomta, és kacéran megkérdezte.

- Ez azt jelenti, hogy maradsz?

- Ez azt jelenti, hogy még nevelésre szorulsz, Hugicám! – válaszolta szigorúan, de szemeiben lobogott a vágy, ahogy nézte, és ujjai már meg is markolták kívánatos hátsóját, és boldogan hagyta, hogy a nő ajkai szájára tapadjanak, és forró csókjával kényeztesse.