Novella 5.
 

Az egyik szál

Fáradtan hajtotta arcát két tenyerébe, és felsóhajtott. Szeretett volna sírni, de a könnyek most úgysem segítettek volna. Önkéntelenül nyúlt volna a telefonkagyló felé, hogy a jól ismert számot már tárcsázza is, de keze megállt a levegőben. Nem hívhatja fel mindig, nem sírhat neki mindig, amikor csak éppen ehhez volna kedve, erre volna szüksége. Hiába ígérte meg annyi évvel ezelőtt, és hiába tartotta is be már oly' sokszor ezt az ígéretét; hogy vigyázni fog rá, hogy megvédi, hogy elviszi, ha baj van, nem használhatta ki mindig. 
Pedig mennyire szüksége lett volna erős karjára, kemény hangjára, 'mely így az évek múlásával egyre jobban emlékeztette egy régmúlt hangra, egy olyan hangra, amelytől rettegett, most viszont reszketve kívánta volna hallani.
-Szánalmasan gyenge vagy! - suttogta maga elé, és az íróasztal alatt, ahol nem látszott két keze, belemart saját karjába. A körme belevájt a bőrbe, a fájdalommal egy időben kiserkent vére is, és lehunyt szemmel adta át magát ennek a jóleső, bár csak pillanatig tartó fájdalomnak.
Pedig erősnek kellene lennie, és a világ felé azt is mutatja. Sikerült az álma, ott ült az irodában, amelyre annyira vágyott: gyermekjogi képviselő lett. Ellátta a gyermekek törvényben meghatározott védelmét, valamint segítette a gyermekeket jogaik megismerésében és érvényesítésében.
Nem is kívánhatott volna ettől többet, mégis, valamely napokon, amikor már az akta olvasásakor borzongott, amikor még nem is látta a súlyosan bántalmazott, vagy a szexuálisan kihasznált gyermeket, szerette volna átvállalni összes fájdalmukat, vezekelni mindazért a bűnért, amit ők el sem követtek, mégis bűnhődniük kellett.
Olyankor mindig felhívta a bátyját, mindig akarta erős hangját, kívánta, hogy keményen fegyelmezze meg, hogy szóljon rá: ne hisztizzen, hagyja abba a nyafogást! Még mindig felnézett rá, még ennyi év után is benne látta az erős védelmezőt. Irigyelte, hiszen boldog volt, híres plasztikai sebész lett, életét csillogás, pénz és hírnév jellemezte. Mégis, egyedül volt ő is, nem volt családja, ha eljött hozzá, mindig azt mondta, csak te vagy nekem.
Ismét nyúlt a telefonért, de keze megint megállt a levegőben. Nem, ennél most többet akart. Megint érezni akarta azt a kínzó fájdalmat, amit egyszer már átélt, és már a gondolatától is reszketni kezdett. Szétnézett, pedig tudta, hogy egyedül van, hogy kollégai semmit nem vettek észre abból, mi történt vele előző nap.
Mégis, arca elsápadt a gondolattól is, hogy újra átélni a korbács okozta égő kínt, a maró könnyeket, amelyek megállíthatatlanul csordultak a fájdalomtól eltorzult arcára. Sikoltani akart, hogy aztán már csak rekedt hörgésre teljen erejéből.
Újra akarta, és teste reszketése csak akkor szűnt meg, amikor ismét saját karjába vájta körmeit.
A fájdalomérzetre szíve vad dobogása enyhülni kezdett, vére nem zubogott már úgy fülében. Összezárta az előtte fekvő aktát, majd sietve elhagyta irodáját.
Már olyan távoli emléknek tűnt a kezdeti zavara, amikor a meghívást elfogadva, megérkezett a zártkörű klubba. Az álarc, amelyet szigorúan viselni kellett, személytelenné, mégis izgalmassá tette az egészet. Vajon melyikük lehetett a bíró barátja, akitől a személyre szóló meghívót kapta? Vajon az ő kezében is volt a korbács, mely végigszántott meztelen hátán?
Elmosolyodott, ahogy erre gondolt, miközben magányos otthonában beállt a zuhanyrózsa alá.
Nem hallotta az ismétlődő csengetést sem, nem hallotta a kulcs zörrenését sem a zárban.
Gondolatai már az előtte álló esténél jártak, vágyott arra az érzésre újra, mégis úgy dörzsölte testét a durva szivaccsal, mintha tisztátalanná vált volna már a gondolataitól is.
-Szánalmas vagy! - motyogta a forró vízbe, mely csípte, égette előző nap elszenvedett korbács okozta sebeit, mégis izgatott remegés lett úrrá rajta.
A nyíló ajtóban megjelenő, szívének oly kedves arc most sikolyt váltott ki belőle, és szégyenkezve zárta el a csapot, és máris nyúlt a törölközőért.
- Nem hallottalak... én... -dadogta hadarva, nem nézve szemébe, arcát a puha frottírba rejtve.
-Hívtalak az irodádban is, mondták, hogy nem jól érezted magad.A városban volt dolgom, gondoltam, vacsorázhatnánk együtt... de jól vagy? Mi történt?
Nem tudta, mit feleljen, csak ne lenne ennyire aggódó a hangja, csak ne lenne a szemében a féltő szeretet.
-Hugi, mi a baj? - ismételte a férfi, és odalépett hozzá. Nem térhetett ki előle, nem mondhatta, menj el, és már érezte is az ölelő kart, ahogy magához vonta. Reszketve simult hozzá, felkészülve a következményekre. A simító kéz válláról hátára siklott, és megdermedt.
-Fordulj meg! - dörrent a hang, és ezt már jó volt hallani, ezt akarta, erre volt szüksége.
Engedelmesen megfordult, és lecsúsztatta a törölközőt a lábához. Lehajtott fejjel állt, vizes tincsei előre buktak melleire, és megérezte a bátyja finom ujjait, ahogyan végigsiklottak a sajgó sebeken. Hideg simító érintésétől megborzongott, azt hitte, hogy azt mondja, rendbe teszi, megműti, eltünteti... de ekkor az ujjak mellett megérezte a meleg puha ajkakat, ahogyan becézve hozzátapadtak.
-Gyönyörű vagy!- suttogta hátának, és ahogy felé fordult, látta arcán a csodálatot, mintha egy mesterművet szemlélne.
-Én is akarom!- mondta a szemébe nézve, de nem kérve, ellentmondást nem tűrő hangon követelve.
Elmosolyodott, és boldogság töltötte el.
Igen, a nagy és erős bátyja ismét hazatért.