A Kedves naplójából:
....év márciusa, késő délután
Tudom, hogy most haragos, és duzzog. Persze, az összeveszésünk nem volt komoly, részemről jelentéktelen apróság, és én már el is felejtettem, min kaptunk össze, de Ő biztosan tudná szóról-szóra.
Az ebédlőben találom meg, törökülésben ül a széken, és narancsot hámoz. Nem néz föl, bár hallotta lépteimet. Az a halványkék kis selyem hálóingszerűség van rajta, amelyik annyira kihangsúlyozza bőre hamvasságát, és amelyben izgatóan átsejlenek formás idomai. Megállok előtte, de még ekkor sem néz fel rám. Miután alaposan megtisztít egy gerezdet, az ölében lévő tányérkára helyezi, és mintha ott sem lennék, fog egy újabbat, és ügyes kis ujjaival pucolni kezdi. Leguggolok elé, és próbálok a szemébe nézni, de összeszorítja ajkait, és azért sem pillant rám.
Most haragszol? – kérdezem a nyilvánvalót, mert persze, hogy haragszik. Nem felel, mert hazudni nem akar, az igazság meg annyira drámaian hangozna. Nézem egy darabig, ahogy egymás után sorakoznak a megpucolt narancsgerezdek a kistányéron, majd hirtelen ötlettől vezérelve, felkapok egyet, és a számhoz emelem. Ekkor pillant rám először. Kék szeme ezer szikrát lövell felém. – Nem mondtam, hogy vehetsz belőle!
Elmosolyodom, mert tetszik, ahogy haragosan, összeszorított fogai közül sziszegte felém szavait. Már csak azért is beleharapok a gerezdbe. Ahogy ráharapok, a narancs leve ráfröccsen államra, és még combjára is, melyet nem takar a halványkék selyem anyag. A keze megáll a mozdulat közben, szeme a narancsszínű cseppre mered, majd halkan ennyit mond: -Nyald le!
Nem kérte, egyszerűen felszólított erre. Szó nélkül odahajolok, és előbb számmal érintem bőrét, ahová a narancs leve fröccsent. Bőre illata, melegsége tűzbe hoz, és felszólítása cseppet sem esik nehezemre. Ha nem lenne ott narancslé, akkor is szívesen nyalnám. Amikor végeztem, felnézek rá. Most sem néz a szemembe, de arcán megjelenő halvány pír elárulja, neki sem volt kellemetlen érintésem. – Kérsz még narancsot? – kérdezi, már lágyabb hangon, de távolságot tartva. Elmosolyodom, és bólintok. -Nem hallom…-mondja, mire én gyorsan megszólalok. – Igen, kérek még. Felemel egy gerezdet, szájához emeli, és kicsit megharapja, majd a másik fedetlen combja fölé tartja és megnyomva a gyümölcshúst, lét csepegtet lábára. -Nyald!– szólít fel megint, de még be sem fejezte parancsát, én már hajolok is a lecsordulni akaró cseppekhez. Amikor tiszta lett, felnézek rá. Ajkai megnyílnak, szeme vágytól ragyog és olyan halványkék lett, mint a selyem a testén. Számhoz tartja a megharapott gerezdet, de mielőtt bekapnám, ujjait nyalom meg, Leheletnyi sóhajt hallat, majd elhúzza kezét, hogy a narancsot ehessem nyugodtan. Közben újabb gerezdet vesz kezébe, és ismét felteszi a kérdését, hogy kérek-e még narancsot. Szófogadóan felelek neki hangosan, de a guggolástól lábam már zsibbadni kezdett, és szerettem volna kényelmesebb testhelyzetre váltani, ám ő félreértve mozdulatom, hirtelen vállamra teszi egyik lábát, és erősen megnyom. – Maradj!– és hangja megint ugyanolyan parancsoló, mint néhány perce. A hirtelen mozdulattól térdre esem, de jobb így, mint guggolva. Azonban ezt a kis kellemetlenséget ellensúlyozza, hogy amikor vállamra teszi egyik lábát, meglátom, hogy a halványkék kis csoda alatt nem visel alsóneműt. Mintha fekete bársony közé rózsaszín selymet csempésztek volna, s ahogy másik lábát is vállamra teszi, a selyemrózsa megnyílik, s nekem bontja ki szirmait. A vágy belém hasít, ágyékomnál mintha tüzet gyújtottak volna. Oda akarok hajolni combjai tövéhez, de hajamba markolva megállít mozdulatomban. – Kérj még narancsot! – parancsol ja kissé visszafojtott, vágytól elcsukló hangon. Valami egészen más lédús gyümölcsre vágyok így nem szólalok meg azonnal, de erősebben markol hajamba, és még húzza is a markolt tincset, így kinyögöm – Kérek még! Az időközben asztalra tett kistányérról levesz egy narancsgerezdet, és szájához emeli. Azt hittem, ismét megharapja, hogy a gyümölcslét nekem csorgathassa, ám csak érzéki ajkai közé teszi, megnyalja, majd buján szájába szopja, és én nem bírom levenni szemem vöröslő, duzzadó ajkairól. S ő csak játszik velem, mikor elveszi szájától az áhított gyümölcsöt, melyet ugye kérnem kellet, még ekkor sem az én számhoz teszi. Finom kis mozdulattal szeméremajkaihoz viszi és a rózsaszín ajkakat a naranccsal megsimítja. – Gyere! – súgja, és elengedi hajam, hagyja hogy odahajoljak, és szeméremajkainál, ujjai közül kiegyem a narancsot. Lenyelve az utolsó rostot is, nem húzódom el tőle, kézfejét csókolom, mely még mindig kelyhénél van. Enyhén narancsízű ujjait sorba megnyalogatom, majd elhúzza kezét, és hagyja, hogy a selyemrózsa nedves kis szirmait ízlelgessem. Sóhajai, melyek édes nyöszörgéssé alakulnak, minél jobban ízlelgetem, hajamba markoló két keze, mind-mind azt sugallja, hogy már egyáltalán nem haragszik rám.
