Késő délután kiültem a Vár erkélyére egy jégkrémmel a kezemben. Egész nap meleg volt. Az a fajta meleg, amikor megáll a levegő, amikor még a madarak sem csicseregnek, levél sem rezdül a fán. A nap még ekkor is perzselőn sütött, felforrósította az erkély kövezetét, a szék fehérre festett deszkáit. Álmodtam egyszer erről, hogy egy könnyű nyári ruhában, alsónemű nélkül leültem egy kávéház teraszán egy megkopott festékű székre. A meztelen combom alatt a hideg vas, a hűvös szél, furcsán jóleső érzéssel töltött el. De akkor ősz volt, és borús hajnal. S bizonyára a jégkrém sem esett volna olyan jól, mint ezen a délutánon. A csokoládé rétegre kiült a pára, édesen roppant, ahogy beleharaptam, dermedt darabja hozzáért a számhoz, és ahogy megtört a barna réteg, fehéren kibuggyant alóla az olvadtabb, lágy krém. Nyelvemre simult, íze bódítóan szétáradt számban. Önkéntelenül is lehunytam a szemem. Csak az érzékekre akartam hagyatkozni. A lusta, mozdulatlan délutánban csupán arra az édes élvezetre akartam összpontosítani, amit egy csokoládé réteggel bevont vanília jégkrém nyújthat.

Ahogy számhoz érintettem ismét a hideg édességet, éreztem, ahogy melleim közt csordulni kezd egyetlen csepp verejték. Lassan gördülve, mint aki fel akarja fedezni bőröm minden kis részletét, de csiklandozva ezzel, hogy megtörje a kellemes pillanatot. Nem nyúltam utána. Mint idegen, úgy figyeltem csukott szemmel magam, vajon meddig gördül a csepp? Megszakítja útját a ruha, mely derekamnál kissé meggyűrődött? Vagy a finom kis rétegek közt, a győztesek vakmerőségével felgyorsulva, leküzdve köldököm akadályát, tovább csordul? S ha igen, vajon hűvös lenne érintése? Tudna olyan hűsítően hatni, ha szabad utat engednék neki, és becsordulna a megnyíló ajkak közé, mint amilyen frissítő a számon olvadó, hideg csokis krém?

Élvezettel nyaltam le szám széléről a jégkrémet, és észre sem vettem, hogy eltűnt az a huncut kis csepp, amit csak fantáziám gördített tovább, és amivel a képzeletem játszadozott. Ekkor sem nyitottam ki a szemem, csupán szabad kezemmel érintettem meg a bőröm, ott, a mellem között, ahonnan valójában elindult a verejtékcsepp. Ujjaim nedves, forró bőrömön végigcsúsztak, mintha csak lesiklópályát készítenének elő egy újabb, lecsúszni vágyó cseppecskének. A jégkrémet tartó ujjaimra lecsordult némi krém, melytől ujjbegyeim hűvössé váltak, és már sajnáltam, hogy nem ezzel a kezemmel érintettem meg a felhevült bőröm. S ha már elkanyarodtak a gondolataim, akkor a hűvös ujjak érintései nem jobban esnének máshol, lentebb, forróbb területen?

Számhoz préseltem a jégkrémet, és elragadtattam magam a valóságtól, ahogy ajkamon megolvadt, ahogy lehűtött, ahogy megnyalva éreztem az édes hidegségét. Ugyanilyen csodás lehetne a hűvös ujjak érintése, amelyek ráadásul édes-ragacsos létől is nedvesek. Tudatosan, vagy ösztönösen, de lábaim széjjelebb nyitottam, mert a tettem megelőzte gondolatom, igen, testem már szerette volna ezt az érintést, ezt a hűsítő borzongást. A mozdulattól combomról feljebb csúszott a vékony kis anyag, mintegy csábítva; kezemet tettre hívva.

Végiggondoltam, ahogy ujjaim lágyan becsúsznának vágytól forró szeméremajkaim közé. Nem sietve, csak olyan lassan, ahogy a jégrémről számba szívom a csoki réteget, hogy elterüljön nyelvemen finom ízével, és elkeveredjen a beszürcsölt édes krémes lével. A hideg, a simogatóan finom, szelíd érintés, és a számban olvadó jégrém csodás harmóniájától felsóhajtanék, kívánva még többet, hogy még hosszabban tartson.

S a szeszélyes test, mely nem figyel az akaratra; ajkaim megnyíltak, és a sóhaj szinte felszakadt belőlem. Kinyitottam szemem, mert ez már valóság volt, ez már nem képzeletem fura kis játéka: valóban sóhajtottam, vágytól elnehezült, mély sóhajtással.

Ott álltál előttem, és szótlanul néztél. Én meg csak ekkor vettem észre, hogy a jégkrém teljesen elolvadt, végigcsordult kezemen, és fehér cseppek cseppentek combomra, melyről felcsúszott a könnyű kis nyári ruha...