Még nem volt öt óra, amikor a telefon csengésére ébredtem. Bár még az álom íze számban volt, azonnal éber lettem, meglátva, hogy te vagy hívó. Fél hatkor felveszlek, légy készen akkorra! – mondtad, és letetted. Ez nem volt éppen túl sok információ, számomra mégis éppen elég volt. Tudtam, mit kell tennem. Gyors zuhany, fogmosás, fésülködés, öltözés. Az utóbbiról; még ha fejben meg is van, mit kellene felvenni, egy nőnek a gyakorlatban ez egészen másként megy, így a gyors öltözés nem helytálló fogalom. Bárhogy igyekeztem, így is harminckettőkor nyitottam ki az autód ajtaját. Az elhadart köszöntés és a késésért elnézéskérés közben végignéztél rajtam, olyan alapossággal, hogy éreztem, hajam tövéig elpirultam. Zord tekintetedből azonban nem tudtam kiolvasni, milyennek találod a látottakat. Egy perc után, melyben csak néztük egymást némán, és én voltam az, aki, nem is tudom miért, de zavartan elkapta pillantását, megszólaltál.
-Nyolckor egy tárgyalásom van. Talán 20 perc, de maximum fél óra. Megvársz a kocsiban, aztán megbeszéljük a továbbiakat.
-Rendben. – feleltem halkan.
-Kérdés?
Megráztam a fejem, pedig ezer- vagy legalábbis, két kérdésem is lett volna.
-Nem hallom.
-Nincs kérdésem. – hadartam gyorsan, és először mosolyogtál rám, azzal a mosollyal, melytől izgatottan görcsbe rándult a gyomrom, és amely elárulta, tisztában vagy azzal, hogy nem mondtam igazat. Aztán elfordítottad a kulcsot a gyújtáskapcsolóban, és elindultunk a lassan ébredező városban. Amíg ki nem értünk a főútvonalra, nem szóltál hozzám. Én is hallgattam, mert üres fecsegéssel nem akartalak zavarni, kérdéseimet meg már nem mertem feltenni. Hová megyünk? Engem miért viszel, ha a kocsiban kell maradnom? A motorzúgás, és a korai óra álmosítóan hatott rám. Kellemes meleg volt az autóban, és a levegőben éreztem illatod, melyet olyan jó volt mélyen belélegezni. Szinte megijesztett hangod, amikor megszólaltál.
-Egy helyen elfelejtettél begombolni egy gombot a blúzodon.
Olyan éber lettem, mintha hideg vízzel locsoltál volna le, és végignéztem magamon. Apró, gyöngyházfényű gombokkal záródó, krémszínű blúzt viseltem, melynek – én úgy láttam- minden gombja be lett gombolva… amikor is rájöttem, a gallérnál, a legfelső gombot valóban nem gomboltam be. Nem szóltam, csak gyorsan begomboltam azt a kis gombot, és mint egy diáklány, elsimítottam combomon a szoknyám is, hogy nehogy ránc keletkezzen rajta.
-Jó. – állapítottad meg. Bár nem tudtam eldönteni, hogy a gomb begombolására értetted, vagy a szoknyám elsimítására, mégis jól esett szavad. Ám mielőtt még elbízhattam volna magam, hozzátetted:
-Viszont, nem vettél fel harisnyát. – és már nyílt a szám, hogy belekezdjek, miszerint 30 fokos meleget jósoltak mára, de megelőztél: - Éppen elég időt kaptál arra, hogy elkészülj, amit még meg is toldottál kettő perccel, tehát nem szeretném, ha azt mondanád, nem volt időd harisnyát venni, esetleg találni.
Éreztem, hogy lángolni kezd az arcom, és lehajtottam fejem, ölemben nyugvó kezeimre néztem. Nem abban reménykedtem, hogy így nem látod meg bíborszínű arcom, hanem hangod és szavaid okozta izgalmamat próbáltam ezzel leplezni.
-Sajnálom, többet nem fog előfordulni. – mondtam olyan halkan, hogy még azért tisztán értsd szavaimat.
-Azt garantálom… – morogtad fogaid közül. Pulzusom felgyorsult, próbáltam nagy, mély levegőt venni, de tudtam, minden rezdülésemet ismered és érted.
Kis idő múlva, mintha semmi sem történt volna, kedélyesen megszólaltál.
-Mesélj nekem. Mostanában milyen fantáziálásaid voltak mosogatás közben?
Rád néztem, találkozott a pillantásunk. Huncut mosoly ült szád sarkában, szemedben izgalmas csillogás. Sóhajtottam, és bátorságom összekapva, visszakérdeztem.
-Miből gondolod, hogy fantáziálni szoktam mosogatás közben?
Elnevetted magad, és feleltél.
-Kedvesem, ismerlek már annyira, hogy tudjam, miközben szorgosan jár a kezed, a gondolataid messze elkalandoznak. Vagy nem így van?
Ha lehet, erre még vörösebben válaszoltam az igazságot, hogy így van. Már nem csak egyszerű diáklánynak éreztem magam, hanem olyannak, akit a tanár úr az egész osztály előtt szégyenített meg. Ám zavarom tovább fokoztad kérdéseddel.
-Tehát, mesélsz nekem?
Az igen szó már a nyelvemen volt, de belegondoltam, hogy akkor ezt teljesíteni is kell, nem elégszel meg, és természetesen nem is elégedhetsz meg egy beleegyező szóval. Akkor hogyan folytatom? És magamban azt kívántam, bárcsak azt kérted volna, meséljem el az esti film tartalmát.
S mint gondolatolvasó, megkérdezted.
-Nehezet kérek?
-Igen. – válaszoltam őszintén.
-Miért érzed nehéznek? – faggattál tovább.
-Mert elgondolni sokkal egyszerűbb, mint kimondani.
-Ez így van. – mondtad elégedetten, majd hozzá tetted kicsit tagoltan, mintha valóban egy tanár-diák kapcsolatban lennénk: - Tudnod kell a vágyaidat megfogalmazni. Máskülönben hogyan adod értésemre, mit szeretnél?
Hallgattam, mert úgy éreztem, a lecke megvolt, tanuljak belőle. Közben az autó gyorsan haladt, de nem figyeltem sem az elsuhanó fákra, sem az elhagyott városokra.
-Akkor mesélj! – mondtad határozottan, néhány percnyi gondolkodási idő elteltével.
Nagyot nyeltem. Nincsenek különösen nagy kívánságaim, mit szeretnék. A vágyaimban Te szerepelsz, álmaimban hozzád tartozom, a Tied vagyok. Halkan mégis megszólaltam.
-Hiszen ezek csak álmodozások rólunk.
-Hm. – érkezett a válasznak nem minősíthető hang, és ez rosszabb volt, mintha bármit is mondtál volna. Feszült csend ült közénk, amit csak a hüvelykujjad dobolása a kormánykeréken, tört meg. S én még mindig a szavakkal küszködtem, mert mesélni akartam, csak gyáva voltam, amikor is lágy hangod félbeszakította ezt a furcsa csendet.
-Elkésel, az öltözéked hiányos, nem engedelmeskedsz nekem, és most még a szoknyádat is összegyűröd!
Riadtan néztem le az ölembe. Ahogy két kezemet összekulcsoltam, egymásba kapaszkodtak ujjaim, s nem vettem észre, ahogy ezzel a könnyű kis lenvásznat is gyűrögettem. Nem is értettem miért, de reszkető ujjakkal simogattam le az anyagot, miközben gyomromban ott vibrált a vágy, és alhasamban fájt a gyönyör utáni sóvárgás.
-Most mondd meg, mit tegyek veled? – kérdezted sóhajtva, inkább magadtól, mint tőlem, de én gondolkodás nélkül válaszoltam.
-Amit csak szeretnél.
Rám néztél, elmosolyodtál, és ennyit feleltél:
-Azt élvezném.
Már nem tudtam, erre felelnem kell-e vagy sem, már nem tudtam, mi volna helyes. Már nem zavart, hogy láttad rajtam izgalmam, már nem is tudtam volna titkolni az el nem mondott vágyaimat.
Éreztem, hogy lassít alattunk az autó, hallottam, ahogy kattogni kezd az irányjelző, láttam kezed, ahogy elfordítja kicsit a lassuló jármű kormányát. Az út széli parkoló elhagyatott és szeméttel teli volt. Leállítottad a motort, és mire oldalra fordítottam a fejem, akkor már tarkómnál volt a kezed.
-Tedd a dolgod! – szólítottál fel. Bár remegő ujjakkal kapcsoltam ki nadrágodban a derékszíjat, mégis boldog voltam, hogy ujjaid hajamba markoltak, és örültem, hogy elvittél magaddal.
