Novella 8.
Összefonódó szálak
Ahogy megérkezett, a kis öltözőszobába vezették. Becsukódott mögötte az ajtó, és amíg nem mentek érte, magára maradt. Ez így volt a második érkezése óta.
Amikor először fogadta el a meghívást, volt vele egy lány is. Halk szavú, kicsit molettebb, de fiatalabb lány volt. Elmondta a szabályokat, megmutatta az öltözéket, és aznap este mellette maradt. Akkor éjjel nem történt vele semmi. Csupán egy vendég volt, aki megnézhette, mi fog vele történni, ha elfogadja legközelebb is a meghívást. Természetesen, már akkor tudta, amikor abban a kis öltözőszobában, a halk szavú lány a maga csendes, visszafogott módján elmesélte a szabályokat és a történéseket, hogy el fog jönni újra. Tisztában volt vele, azzal, hogy elfogadta az újbóli meghívást, attól a pillanattól kezdve, hogy magára öltötte az estély egyenruháját, megszűnt létezni, mint gyermekjogi képviselő. Nem volt többé az a harcias amazon, aki nap-, mint nap a gyermekek érdekeit megtestesítve, a jog útvesztőiben sakálokkal küzdött. Egy személytelen szolgálóvá vedlett ott, saját akaratából. Egy szolgálóvá, aki a rábízott munka után még testét is odaadja, cserébe annyit vár, gyötrelmes, fájdalmas kéjjel jutalmazzák ezért.
Leült a fésülködő asztalka mellé, és levetette utcai cipőjét, majd gombolni kezdte kosztüm kabátját. A tükörben a szófára pillantott, amelyen ott hevert a gondosan odakészített öltözéke.
Eleinte még, a míder szorításán túl, a szoknyában való mozgás is nehezére esett, de mára már megszokta, és rájött, ha gondosan egymás elé helyezi lábait, könnyebben halad, és járása is kecsesebbé válik. A fűző halszálkái ellen, hogy ne nyomják, ne vágjanak bőrébe, egyetlen megoldás létezett, ki kellett húznia magát, és akkor a levegő is szabadabban áramolhatott tüdejébe. S miközben ezek a gondolatok végigsuhantak fejében, keze, ujjai, gépiesen tették a dolgukat, és már mezítelenre vetkőzött. Bár otthon is megtette, mégis átment a fürdőszobába, és gondosan megmosakodott. Amikor egy törölközőbe burkolózva visszatért az öltöző szobába, egy futó pillantást vetett válla fölött a tükörképére, azon belül a hátára. Elhalványodtak a nem olyan rég még bíbor színű csíkok, de volt olyan csík, amely egészen kifehéredve kivilágított egyébként is fakó bőréből. Ettől a futó pillantástól, ahogy így megnézte hátát, jutott eszébe az, amikor a bátyja hirtelen betoppant a fürdőszobájába. Az a bók, amit akkor mondott, ahogy megsimította ajkaival a sebeket és odasúgta: Gyönyörű vagy!- még a felidézés pillanatában is valami különös, már-már bizarr izgalomba hozta.
Majdnem ugyanaz az izgatottság vett rajta erőt, mint amit a legutolsó szeánsz alkalmával érzett. S miközben kapcsolgatta a míder kicsiny kapcsait, felidézte magában a jelenetet.
Ahogy leengedte a korbácsot, zokogásomon kívül más zajt nem hallottam. Pedig nem akartam sírni. Ó, mennyire nem akartam! Főleg nem az idegen előtt. Ha nem lett volna a szobában, talán még sikolyomat is előcsalta volna az ütéseivel a korbácsolóm. Hogy mikor kezdtem el sírni, már nem tudom. De minél jobban haraptam ajkaimba, hogy ne jajduljak fel, hogy ne térjek ki az ütés elől, annál erősebbeket kaptam. Nem tudtam figyelni korbácsolóm számolására sem, elfogadtam, hogy 37… 38… de végig magamon éreztem az idegen tekintetét. Hallani véltem visszafojtott lélegzetét is, talán még két ütés közti csendben szíve izgatott dobbanását is. Végig arra gondoltam, ő mit fog velem tenni vagy mi a szándéka így velem. Csöndes ellenállásom egyre jobban bőszítette korbácsolómat, csak mikor feltört belőlem az addig elfojtott zokogás, hagyott kicsivel hosszabb szüneteket az ütései között.
Amikor leengedte a korbácsot, és csak nyüszítő sírásomat hallottam néhány pillanatig, összerezzentem dühös, csalódott hangjától.
-Végeztem Veled! – és koppant a padlón a korbács.
-Az Öné! – szólt még az idegenhez, majd elhagyta a szobát. Az ajtócsapódás után úgy éreztem, nem maradt lábaimban erő, már csak a kampó tart, amihez kezeimet rögzítették.
Megcsikordult a szék, ahogy az idegen feláll. Lenyeltem újra feltörni készülő könnyeim áradatát, és valahonnan összekapartam maradék erőmet, és kihúztam magam. A mozdulattól bőröm égni kezdett, a fájdalom - mintha csak akkor jutott volna el agyamig-, belém hasított, ugyanakkor combjaim közt tűz gyúlt, olyan erős vágytól, melyet nem tudtam fékezni magamban.
Az idegen lassan közeledett hozzám, és talán a félsztől, a már tudatosult fájdalomtól, kívántam, hogy emelje fel a földre ejtett korbácsot, amitől hadd sikolthassam ki magamból a fájdalommal járó, kínzó vágyamat.
Már mögöttem állt, éreztem bőrömön meleg leheletét, és kívántam, hogy harapjon belém, tépjék fogai megsebzett bőröm, hogy aztán édes nyála enyhítse kínjaim.
-Most eloldozom a kezed. – szólalt meg mögöttem olyan nyugalommal hangjában, mintha csak azt mondta volna, teszek még cukrot a teába. Nem kérdezte meg, hogy beleegyezek-e, csak kioldotta a bőrszíjat, és én leengedtem a kezeim.
Csak egy pillanatig állt mellettem, rögtön vissza is lépett hátam mögé, de ez elég volt, hogy érezzem illatát, halljam csöndes, nyugodt szavai ellenére is izgatott légzését.
Meleg ujjai megérintették a hátamat. Valahogy ismerős volt egy pillanatig az érzés, míg végigszaladtak ujjai a frissen felsértett sebvonulatokon, de higgadt hangján újra megszólított.
- Hajolj le a korbácsért!
Szó nélkül engedelmeskedtem, előrehajoltam és megfogtam a korbácsot. Már álltam volna fel, amikor kezével visszanyomott kissé, és ennyi mondott: Maradj!
Úgy maradtam, és vártam. Vártam, hogy elmondja, mit kíván velem tenni, vártam kérdését, hogy beleegyezhessek, vágyakozva vártam szándékait.
Nem szólt, csak ujjai ismét végigfutottak a fájdalmas csíkokon. Érintése az égető érzést felerősítette, ugyanakkor még jobban felgyújtotta az ebben a testtartásban felé kínált altestemben a vágy tüzét.
Amikor ismételten leszánkáztak ujjai gerincemnél, de már visszafelé körmeit is használta, feltört belőlem egy vágytól nehéz sóhaj. Meghallhatta, mert halk, de megfontolt hangján megint megszólalt.
- Nem foglak magamévá tenni. Ahhoz én akarlak előkészíteni. Most csak gyönyörködnék még a más munkájában. Beleegyezel?
Kérdése ott csüngött a levegőben, mint egy himbálózó lampion. Hallgattam, és ő kihasználva hallgatásom, újra körülrajzolt egy fájdalmas részt, perzselve ujjbegyével. Nem akartam beleegyezni, azt kívántam, ragadja ki kezemből a korbácsot, és ne csak simító, becéző ujjaival ismertesse meg a hátam. Azonban, mintha a sóhajom, a gondolatom árulója lett volna, majdnem suttogva hozzá tette:
- A következő alkalommal meg foglak korbácsolni. Beleegyezel?
-Igen.- szakadt ki belőlem a válasz, és tudtam, hangom elárulja csalódottsággal keveredett vágyódásom.
-Köszönöm! – felelte, és már nem simított, hanem körmével szántott végig hátamon, egészen fel, a felé domborított faromig. Aztán a cipzár összetéveszthetetlen húzódását hallottam, és néhány gyors, ziháló lélegzetvétel után égő, sajgó bőrömre lövellte forró spermáját.
Ahogy végigsimított bordó selyemszoknyáján, jólesően borzongott meg, és egy utolsó pillantást vetett a tükörben látott maszkos, piros míderbe, és szűk szoknyába öltözött csinos nőre. Elkészült, és elégedett volt a látvánnyal. Várakozással telve, de alázatosan ült le a szófára. Mert ez az este volt a következő alkalom. Mert itt az idő, és mindjárt jönnek érte.
