Bár, ez a blog a képzeletem szárnyalásairól szól, beleszőve megtörtént, valós dolgokat, de mégiscsak egy szárnyalás: szabadon és bármerre.

Most mégis úgy érzem, megtöröm a sort, és leírok néhány gondolatot. Próbáltam máshová, készítettem ezeknek a gondolatoknak új blogot, de annyi kód kellett hozzá, hogy mire elkészültem vele, és megtehettem volna, hogy lejegyzem azokat a mondatokat, amelyekért elkészítettem az új blogot, még a felhasználónevem is elfelejtettem...

Valahol mindig is sejtettem, hogy nem vagyok átlagos, vagy hétköznapi, bár ha találkoznánk, és néhány percet velem töltenél, nem tűnne fel. Ugyanolyan vagyok, mit a többi - gondolnád, és hidd el, meg is hagynálak ebben a hitedben.

De én már tudom, hogy nem vagyok átlagos. Kislányként jobban szerettem egyedül játszani. Zavartak a gyerekek, mert mindig olyat kellett játszani, amelyet előre megbeszéltünk. Hogy te leszel az apa, te leszel a nagytestvér, én leszek az anya, ő, meg a kistestvér. Apa sokáig dolgozik, anya főz, és a gyerekek játszanak. Ám ha én menet közben, a játék közben valamerre elvittem volna a játékot, pl. anya összecsomagol, és elmegy világot látni, azonnal kiközösítettek, lehülyéztek, mert eltértem az előre megbeszélt sémától.

Jobb volt egyedül játszani. Elképzeltem egy világot, amelyben lehettem Anya, de lehettem Apa, lehettem nagytestvér, és kistestvér is akár. Nem volt előre lefixált játékterv. Akár minden percben változhatott. És akárhol, akármikor lehetett játszani. Mert ezt legtöbbször fejben játszottam. Pl., ha elküldtek a boltba. Mentem gyalog, vagy biciklin, de fejben tovább játszottam az én játékomat, amit egy órával ezelőtt abbahagytam. (volt, hogy ezért majdnem elütött egy autó, vagy rám köszöntek, és én szótlanul elmentem mellette, mert csak a testem volt jelen)

 

Kamaszlányként is folytatódott a játék. Persze, változott a történet, hiszen én magam is változtam. Az életben a nagyfiúk észre sem vettek, a játékomban harcoltak értem. Az életben átlagos tini lány voltam, a játékomban különleges hercegnő.

Az első szexuális élményeket úgy éltem meg, mint a hasonló korú lányok. Az első csók megborzongatott, megremegtek a lábaim, belesajdult az ölem, de csak a játékomban mertem tovább fűzni a szálat. A fiú 16 volt, én 14. Semmi más nem történt köztünk, csak azok a véget nem érő csókok. De esténként, fejben, a szoba csöndjében, játszottam tovább, míg csak lángolt a belsőm, míg csak szorosan a hűvös kispárnába nem fúrtam lángoló arcom, és szorítottam a szemem, hogy aludjak már, ne "játsszak" már, és ahogy így hasra fordultam, két kezem fájó, forrongó ölemre szorítottam, reszketni kezdtem, úgy éreztem, bepisilek, a párnába fojtottam ziháló légzésem. Nem tartott tovább talán egyetlen pillanatnál, aztán ellazultam, elfáradt a testem, mintha futottam volna, és aztán könnyedén elaludtam. Nem simogattam magam, nem próbáltam zuhanyrózsával izgatni magam, mint az osztálytársaim, akik erről meséltek a nagyszünetekben, elég volt fejben játszanom a magam írta-gondolta történetet, aztán csak combjaim közé szorítottam a kezem, és jött az a felejthetetlen, mámorító érzés.

Később, több is történt, mint csók. Nem azzal a fiúval, nem is szerelmesen, és nem is olyan volt, mint a fejemben. Akkor kezdtem kicsit megijedni, valami baj lehet velem.

A játékomban, vagy nevezzük fantáziálásnak, mindig idősebb férfival voltam, mindig úgy történt, ahogy ő akarta (vagyis, ahogyan én, hiszen én gondoltam!), de mégis, nekem is nagyon jó volt. Az életben az idősebb férfiak nem vettek észre (vagy nem mertek észrevenni), a fiúknak meg, akik észre vettek, és megtettem, amit akartak, nekem mégsem volt jó. (pedig, majdnem ugyanazt tettem gondolatban is, és úgy mégis jó volt)

 

Nem kerestem a szerelmet. Nem hittem a szerelemben. Vagyis, nem hittem az egyetlen szerelemben. Mindenkibe bele tudtam szeretni az első olyan pontig, ami kiábrándított belőle. Volt olyan, hogy csak egy óráig tartott, de akkor lángolt bennem, el tudtam volna égni érte, de elég volt egy rossz mozdulat, vagy egy szó, és már nem szerelmet éreztem, hanem közönyt, és utálatot magam iránt; hogy voltál képes beleszeretni, még egyetlen órácskára is??

Aztán jött az este. A játékom átalakult. Megaláztam, szexuálisan kihasználtam, megbüntettem, és útjára engedtem. Gyönyöröm egészen más volt ez után a játék után, mint máskor. Fájóbb, mégis teljesebb. Fájt az alhasam, mert míg gondolatban gyötörtem őt azért, mert képes voltam beleszeretni, tudtam, hogy magamat kellene gyötörnöm, és úgy büntettem magam, hogy nem értem magamhoz, nem adtam meg azt az örömet, ami a simogatásommal olyan édes szokott lenni. Fájtam, mint ahogy ő is fájt a gondolataimban. Aztán a végén, amikor a gondolataimban csukódott mögötte az ajtó, combjaim közé szorítottam a kezem, és fájón lüktetve, leizzadva, lucskosan és ajkam harapva, még gondolatban is egyedül élveztem el. A játék úgy folytatódott a következő éjjel, hogy alázatosan visszatért. A szerelmemért könyörgött. A lábaim elé csúszott. És először történt meg, hogy gondolataimban trágár szóval illettem. Felizgatott, ugyanakkor szégyelltem magam. De újra csak megbüntettem, és vele együtt magamat is. Megint egyedül ment el, ahogyan utána én is, szobám csöndjében.

 

Másnap találkoztam vele. Gondolom, értelmesen bámultam rá, hiszen, ő csak arról az egy órás szerelemről tudott, ami történt köztünk, ami után én kiábrándultam és otthagytam, most meg néztem rá nagy kék szemeimmel, ártatlanul, várva, hogy térdre esik, mint gondolataimban. De ő a sértett büszkeségével, felszegett fejjel haladt felém. Én még mindig csak bámultam, és vártam, hogy most fog, majd mindjárt, majd most letérdel... És találkozott a pillantásunk, és haragos szeméből villámok szóródtak rám, a tekintete vádolt: te vagy az oka, hogy egyetlen óra jutott nekünk, te vagy az oka, hogy nem lett folytatás.

Aztán nyílt a szája, és könyörgés helyett ennyit mondott: - Ne bámulj, hülye ribanc!

Tovább mentünk a folyosón, a diákok semmit se vettek észre, ez olyan megszokott volt, egy végzős fiú és egy majdnem végzős lány között. De az én belsőmben újra fellobbant a láng. Ennyi elég volt, és megint beleszerettem. Felizgatott lekezelő, alpári, közönséges szavaival Kívántam, vágytam rá, akartam őt.

S jött az éjjel, a játékomban már én kértem bocsánatát, én könyörögtem szerelméért. Játékomban most ő használt ki, vezekeltem bűnömért, és mindent megtettem, hogy elnyerjem bocsánatát, és végül megengedte (megengedtem magamnak), hogy egyedül befejezzem magamnak, de nem hagyott egyedül, végignézte testemen játszó ujjaim utolsó akkordjait.  Lehet fokozni, milyen gyönyört éltem át? Még most, ahogy írom, ahogy visszaemlékszem arra, megfájdul alhasam, és akaratlanul ajkamba harapok, ne sóhajtozzak itt a billentyűzetet nyomogatva.

 

De reggel ébredve, arra gondoltam, valami baj van velem. Egyetlen barátnőm, osztálytársam sem mesélt olyat, hogy azt a fiút szerette volna, vagy kívánta volna, aki nyilvánosan (az iskola folyosóján) trágár szavakkal illette volna, megalázta volna, vagy egyszerűbben fogalmazva: bunkó módjára viselkedett volna vele.

Igen, éreztem, hogy valami nem úgy működik nálam, és félve, hogy kitudódik, én is beálltam a sorba. Jó fiúval jártam, elmeséltem a lányoknak, ahogyan ők is nekem: "igen, szexeltünk a diszkó mögött, igen, nagyon jó volt, igen, nagyon boldog vagyok vele."

Aztán szakítottunk, mert ez így volt előre lebeszélve, mint gyerekkoromban a játszótéren a játék: ő fiú, én lány, járunk kicsit, aztán szakítunk, és holnap már mással járunk.

De amikor egyedül voltam, az én játékomat játszottam. Amit én alakítottam, amit én kigondoltam. Bármikor változtak a szerepek. Lehettem megszeppent diáklány, és a zord tanár úr behívatott a szertárba. Lehettem érett nő, aki tisztában van vágyaival, és tudja, mit várhat el a szeretőjétől, akit csak a vágyai kielégítésért tart, és lehettem úrnő, szerelmes kamasszal, aki egyetlen csókomért képes megalázkodni előttem.

 

Sok "játékom" megvalósult, de még ma is vannak szálak, amelyeket tovább fűzök magamban. Ma már tudom, nincs baj velem, csak néha úgy érzem, rossz korba, és rossz helyre születtem. De nincs baj velem, és elég, ha én tudom, nem vagyok átlagos.