Nem teljesen igaz, hogy míg nem jöttél, magányos voltam. Mindig volt mellettem valaki. Nevezhetjük férjnek, társnak, barátnak vagy csak egyszerűen egy férfinek is. Mégis, igaznak érzem azon kijelentésemet, hogy magányos voltam, míg nem jöttél. Odabent, ahol a lélek lakozik, ott voltam nagyon egyedül. Ám ez a belső magány, ez a furcsa állapot jó volt ahhoz, hogy megértsem, felfedezzem vágyaimat. Mint a jó bor, a pince sötétjében korosodik, és a korral érlelődik, nemesebb, testesebb lesz. Így volt ez a vágyaimmal is. Lassan a gondolatok megértek annyira bennem, hogy szavakká lehetett formálni, ki lehetett volna mondani. Azért a feltételes mód, mert amikor együtt vagy valakivel több éven át, megismered, és nem csak megismered, hanem megszokod szokásait, elfogadod és együtt élsz ezekkel a szokásokkal, a változás, a változtatás már nem megy annyira könnyen.
Amikor már minden mozdulatát tudom az intim percek közben, és azt is tudom, mit szeret, mi esik jól neki, de valami súgja nekem odabent, aztán már nem csak súgja, üvölti, hogy Változtass! de felmerül bennem a társadalmi szokásokhoz való ragaszkodás, mert így tettek nagyszüleink, szüleink, most pont én térnék le az útról? Persze, hogy elhallgattatom magamban a hangot, mert mit is mondanék? Jaj Szívem, úgy szeretném, ha másképp csinálnád? Mire ő készségesen visszakérdezne, Hogyan másképp Drágám? -miközben lehet, arra gondol, eddig jó volt így? eddig nem tudott szólni, hogy nem jó így? De még ha nem is gondol erre, és valóban érdekli, mit vagy hogyan szeretnék másképp, akkor jön a nehezebbik fele. Mert, amiről eddig azt gondoltam, megfogalmazódott bennem, szavakká értek a gondolataim, hirtelen nevetségessé válnak, amikor nyílna szám a szóra. Szégyen ez? Nem, nem hiszem. Inkább félelem, hogy elfogad-e így? Akarja ő is ezt a változtatást? Hajlandó letérni a kedvemért a jól bevált, megszokott dolgok útjáról? De még ha el is hesegetem ezeket a félelmeket, ha a szégyenérzetet is leküzdöm, és kimondom az elsőt, a megfogalmazódott gondolatot, akkor sem vagyok még sokkal közelebb vágyaim megvalósításához. Látom egy pillanatra a döbbenetet a szemében. Látom, hiszen az arcára van írva, mindenre gondolt, de erre nem. Aztán elmosolyodik, megsimítja arcom, és kedvesen azt mondja: Rendben, próbáljuk meg! Akkor már bánom, hogy kimondtam. Hiszen én nem próbálkozni szeretnék, én meg akarok valósítani valamit, amire oly' régóta vágyok. De nem szólok, csak belemegyek, mert hiszen legalább próbálkozni akar, és hagyom, hogy megpróbálja. S az az ember, aki éveken át úgy tett, hogy azt gondolta, így kell tenni, most valami olyasmit tesz, amit talán sosem akart volna magától. S zavarban van, hogy így gondoltam-e? s zavarban vagyok, mert olyannak látom, amiről tudom, hogy nem is olyan valójában, csupán a kedvemért vált olyanná. S zavarban vagyok, mert a képzeletben, vágyaimban nem így volt, nem ilyen volt, és tudom, hogy én nem így akartam. S végül belátjuk, jó úgy minden, ahogy volt, nem érdemes változtatni.
De a magányban továbbra is suttogtak a hangok. Míg nem jöttél, úgy véltem, talán bolond vagyok. Megpróbáltam elhesegetni, figyelmen kívül hagyni, és már-már azt hittem, sikerült. Fellélegeztem, újra "normális" vagyok! S akkor jöttél te. "Elfojtod a vágyaid" - mondtad egy ártalmatlan beszélgetés során, amikor elmeséltem neked, hogy mit álmodtam. Valóban ezt teszem? Nos, valóban ezt tettem. Addig, míg nem jöttél.
Melletted nem kell szavakká formálnom a gondolatokat. Nem kell félnem az elutasítástól, hogy elfogadsz-e így, kellek-e így. Nem a társadalmi elvárásoknak akarsz megfeleltetni. Engem akarsz, teljes valómmal. S ha mégis ki akarom mondani azokat a gondolatokat, melyek rég óta szavakká értek bennem, nincs mosoly, nincs szánakozó pillantás: Eltévelyedett gyermek, miért nem jó úgy, ahogy eddig volt? - mert ez a te vágyad is, és ez a célod; megvalósítani vágyaimat.
