(A konyhában)
Szeretem azokat a hajnalokat, amikor még álomszagúan, kócosan ülünk a konyhába, forró feketét kavargatva, majd lassan kortyolva. Ő cigarettafüstbe burkolózik, én a pongyolámat vonom fázósan magam köré. Ilyenkor még csendes a Vár, olyan, mintha nem is lenne benne rajtunk kívül egy teremtett lélek sem.
-Mit álmodtál? – kérdezted, miután belekortyoltál a forró kávéba. Nem néztem a szemedbe, csak a bögrémben kavargó, melegbarna színű italra meredtem, és úgy válaszoltam. – Különös álmom volt. Erotikus, de nem olyan, mint máskor.
-Elmeséled? – és rád pillantottam, mert nem is kérdésnek tűnt kérdésed, inkább kijelentésnek.
-Lehet, hogy megharagszol… - feleltem óvatosan. Elmosolyodtál, és megráztad a fejed.
-Ugyan, miért haragudnék meg?
-Mert nem szerepeltél benne.
Elnevetted magad, és átnyúltál az asztalon, hogy megfogd a kezem. Tenyered meleg volt a forró bögrétől.- Meséld el! Szeretném hallani!
Egy panellakásban voltam, pontosabban egy lakásnak a szobájába. A szobában semmilyen berendezési tárgy nem volt, még függöny sem az ablakon, talán felújítás után lehetett, de tisztaság és friss illat volt. A talpam alatt puha padlószőnyeget éreztem. Meztelen voltam, és összekötözött kezemnél fogva egy férfi vezetett az ablakhoz. A férfit nem ismertem, vagy legalábbis nem tudnám megmondani, hogy ki volt, de a hangját szerettem, kellemesen izgatott és valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva, bíztam benne. Az ablak mellett volt a radiátor felszálló, vékony, fehérre festett csöve, ami elé odaállított, és az összekötözött kezemet a fejem fölött ehhez a csőhöz rögzítette. Amikor meggyőződött róla, hogy nem tudom sem meglazítani, sem megmozdítani a rögzítést, fekete selyemkendővel bekötötte a szemem. Végigsimított mellemen, fenekemen, majd a fülembe suttogott: Légy türelmes, hamarosan visszajövök! Nem hallottam a lépteit a puha szőnyegen, azt sem, hogy becsukta-e az ajtót, és talán nem is ment ki, de nem láttam semmit, és nem is éreztem semmit. A szőnyeg puha volt, a radiátortól nem is messzire álltam, tehát kellemes meleg volt, a csuklómon nem volt nagyon szoros a kötés, és békés csönd vett körül. Arra gondoltam, hamarosan visszatér, de ahogy ott álltam, rádöbbentem, mennyire bizonytalan ez a fogalom: hamarosan. Nem tudom, mennyi idő múlva, mert időérzékemet teljesen elveszítettem, úgy éreztem, mintha elszállna lábamból az erő. Mintha egész testem súlyát kellene tartania, és egyre nehezebbé válnék. Karjaim zsibogni kezdtek, mintha apró tűkkel szurkálták volna össze, vagy jéghideg vízbe mártották volna őket. Kezdett a magány elviselhetetlenné válni. A csend szinte ordított, és vágytam hallani valami neszt, valami emberit, hogy nem vagyok elfelejtve, nem vagyok ottfelejtve. A szám kiszáradt, úgy éreztem, a nyelvem megdagadt, és nem bírok tőle nyelni, ugyanakkor nem is volt nyálam, amit nyelhettem volna. Kezdtem félni. Nem tudtam, mitől, de a pánikérzés elszorította torkom, a levegő fogyni látszott, és a radiátor melegét, amit eddig kellemesnek véltem, tüzes kályhának éreztem, amitől verejtékezni kezdtem. A félelem más ingert is szült bennem: belső izmaimat meg kellett feszítenem, mert úgy hittem, nem bírom visszatartani a vizeletem. S ahogy ott álltam, ezekkel az érzésekkel küzdve, szememből megindultak a könnyek. Némán sírtam, nem is tudatosan, csak a testem reagált így, és első könnyeimet a selyemkendő felszívta, aztán lecsordultak az arcomra…
-Mondd tovább! – kérted, és közelebb húztad hozzám a széket. A kávénk rég kihűlt, a cigarettád elégett a hamutartóban.
