Novella 6.
 

A másik szál


Amikor gyerekek voltak, és érezte, mennyire számít rá, mennyire fontos neki, boldog volt. Később önmagának bevallotta, igenis várta azokat az alkalmakat, hogy Apa ordítson Anyával, titkon bízott benne, hogy a kishúga, az a kicsi szőke lányka hallani fogja Anya elfojtott nyüszítését, esengő kérlelését Apához, és akkor mellette lehetett, foghatta két kezét, bizonyíthatta, megvédi mindentől. De ahhoz az kellett, hogy legyen valami, amitől megvédheti.
Aztán eljött az a pillanat, amikor valóban meg kellett volna védenie, és mégsem volt hozzá bátorsága. Csak állt ott, nézve Anyát, és a szemében ő is látta a néma parancsot: fussatok, meneküljetek, de képtelen volt mozdulni. Olyan volt Anya, mint egy vad, melynek lába hurokba szorult, és kicsinyei ott toporognak mellette. Morogna rájuk, hogy fussanak, de ha hangot ad ki, meghallják őt is, ám a kölykökben ott az ösztön: túlélni, de ott a szeretet, anyjuk mellől nem mozdulni. Sosem látta még Anyát olyan szépnek, és ez a szépség megbénította, lenyűgözte. Elfeledkezett a kishúgáról, akit mentenie kellett volna, és elfeledkezett a Karácsonyról, hogy ennek az ünnepnek másként kellene lennie. Aztán felocsúdva arra eszmélt, hogy már kint szaladnak a hóban, hogy az a gyámoltalan kicsi szőke lány húzza maga után, el messzire a bajtól, a szenvedéstől.
Később, szégyellte magát, hogy nem ő mentette ki a kislányt, mégsem ő volt a nagy és erős testvér. Ám ennél nagyobb volt a szégyenérzet, ha az jutott eszébe, mennyire szépnek látta Anyát, és mennyire vágyott volna még továbbnézni a szenvedését.
Az évek múlásával ez a kép nemhogy halványodott volna benne, hanem csak élénkebbé vált. 
A húga ahogy nőtt, úgy hasonlított egyre jobban Anyához. Amikor az árvaházból elhozta, ugyanazt a félelmet látta a szemében, mint gyerekkorukban. Előtte volt a vadon, és az a fiatal suta először szaladhatott volna szabadon, ám ő nem vágyott másra, csak rá, az egyetlen emberre, akire számíthatott, és nem volt más kívánsága, mint visszamenni az üszkös romokhoz, ahol minden elkezdődött.
Érezte, el kell engedni, el kell valahogy érni, hogy belássa, már nem gyerekek, már nem lehet, hogy ennyire ragaszkodjanak egymáshoz. Éreztetni akarta vele, hogy nincs már rá szüksége, megáll egyedül is a lábán, keményen csattantak szavai, néha legszívesebben meg is ütötte volna, csakhogy elriassza magától, hogy ne lássa azokat a gyönyörű, félelemmel teli, de ragaszkodástól csillogó szemeket. Ugyanakkor vágyott is rá, és ez rosszabb volt mindennél.
Azok az évek, amelyek a kemény tanulásról szóltak, amikor ráfoghatta a vizsgákra, miért nem lehet húga mellett, majd később a praxisa beindítására, valahogy gyorsan elszaladtak.
Boldog lehetett volna, hiszen segíteni tudott bárkin, amit csak szikével megoldhatott, megtette. De mégsem töltötte el az a boldogság, amit kifelé hazugon mutatott. Nem érdekelte a csillogás, a pénz, a sok szép nő, akit ő tett tökéletessé. Nem így akart hatalmas, és erős lenni. Szinte reszketve várta, mikor csörren meg a telefon, hogy a húga panaszosan felhívja, vagy csak elmenve hozzá lássa a sok szenvedéstől elgyötört arcát, ami körülvette a Gyermekjogi Képviseletnél. Vágyott erre, hogy olyankor mellette valóban erős lehessen. Védelmezni úgy, hogy közben azért hatalma legyen fölötte, de ugyanakkor karjaiban tarthassa. Soha nem vallotta volna be, de szerette volna megkínozni, hogy lássa újra a foglyul ejtett Anya szemeit, hogy aztán becézve, dajkálva védelmezze, csitítgassa.
A legmerészebb álma az volt, hogy ezt a kínzást valaki más tegye meg helyette, az ő irányításával, az ő felügyelete alatt, hogy még ekkor is azt sugallja, mellette van, és vigyázni fog rá.
Azon a napon, amikor nem érte el az irodájában, és a titkárnője azt mondta, sietve távozott, mert nem érezte jól magát, valóban megijedt. Segíteni akart, mellette akart lenni. Az utat a lakásáig őrült tempóban tette meg. Aggódott érte, és féltette. Amikor nem nyitott ajtót a csengetésre, a pánik eluralkodott rajta. Nem veszítheti el. Nem lehet, hogy így engedje el kezét. Alig tudta kinyitni félelmében a kulccsal a lakását, és szinte rohant a fürdőszoba felé, ahonnan hallotta a vízcsobogást.
Feltépte az ajtót, és látta a rémületet a húga szemében. Úgy takarta el testét, mint még sohasem, pedig a meztelensége sohasem vonzotta. A megkönnyebbülés, a szeretet, az öröm, hogy nincs baja, elhatalmasodott rajta. Mégis, volt valami a szemében, amitől megrémült. A húga félt, reszketett félelmében. Amikor megkérdezte, hogy mi a baj, mindenre gondolt, csak arra nem, ami várt rá. Ahogy megfordulva leengedte a törölközőt a padlóra, és megpillantotta a korbács okozta sebeket a hátán, az első gondolata valóban az volt, ezek a nyomok megmaradnak, ezeket ő el tudná tüntetni... de ez a gondolat olyan gyorsan távozott belőle, mint ahogyan érkezett. Odalépett hozzá, megérintette kezével, és a vágy elöntötte testét. Így látni húgát, megkínozva, szégyenkezését megalázottsága miatt, valami mérhetetlen kéj volt. Megcsókolta a sebeket, aztán bevallotta neki, amit valóban érzett, hogy mennyire gyönyörűnek látta. Magához vonta, hogy érezze, karjaiban védelemre talál, ugyanakkor végre bevallhatta, erre vágyott,  ő is ezt akarja tenni vele. A húga hálás, rajongó tekintetét látva tudta, elérkezett a valódi pillanat arra, hogy elengedheti két kezét, de csak annyira, hogy a kötelet csuklójára hurkolja.