Ők ketten, külön
2010.09.14. 07:46Novella 9.
„Az erős, szívós ölelés eggyé teszi őket, nincs már két testük, de azért kettős az alakjuk, nem fiú az, sem nő: mindkettő s mégsem e kettő.” Ovidius
I. rész
Hajnalodott, amikor arra ébredt, hogy ágyékában a tűz olyan égetően lobog, hogy szinte elviselhetetlen már. Nem, ez a merevedés nem az a megszokott, ébredező, jóleső érzésű volt, hanem egy sajgó, lüktető, lávaként hömpölygő vágyból fakadó merevedés volt. Belenyögött a kispárnába, de gyorsan gombóccá gyűrte, és odaszorította a combjai közé. Csípője önkéntelenül mozdult, és az újabb nyögése beleszakadt a csendbe. Valamivel jobb volt így, de nem hozott teljes enyhülést. Lehunyt szemei előtt még mindig látta az álomkép utolsó kis kockáit: az asztallapra simuló, kezeinél, lábainál rögzített meztelen nőt, s ahogy mögötte állt, kezében egy korbáccsal, miközben arra várt, hogy a nő sikolya elhaljon.
Szorosabbra zárta a combjait, és hallgatta saját légzését, figyelte pulzusát, várta, hogy megnyugodjon. A madárcsicsergéses hajnal percei csak vánszorogtak, azonban nem hoztak nyugodalmat. Jobb keze külön életre kelt, megindult a kispárnát szorító combok felé. Megérintve magát, lazult combjai szorítása, és ismét belenyögött a szoba csöndjébe. Nem akart még egy ilyen reggelt, saját kezétől várva enyhítést, felidézve magában azt a pillanatot, ahogy körmei végigszántottak a nő hátán, amely korbácsnyomoktól vöröslött. Nem akart még egy ilyen reggelt, szabad kezét szájára szorítva elfojtani nyöszörgését, miközben másik keze markolja, szorítja vágytól sajgó, merevre duzzadt hímvesszőjét. Nem akart még egy ilyen álomképet, amelyben a gyönyöre pillanatában a nő ránézve megköszöni az ütéseket, és ő meglátja az arcát, azt a szeretett arcot, a saját húga arcát. De az akarat nem bizonyult elégnek. A képzeletében megjelenő édes arc, és a korbáccsal megjegyzett hófehér hát megtette hatását; tenyerébe lövellte tejszerű, sikamlós nedvét.
*
A telefont fülére szorítva ült, az irodája íróasztalánál. Előtte átnézésre váró akták hevertek, de nem lapozott bele egyikbe sem. A süket csönd el sem jutott tudatáig, mert már az első két csengetés után tudta, bátyja ez alkalommal sem fogja felvenni a telefonját.
A könnyek égették a szemét, torkát fojtogatta a sírás, mert ez a fájdalom elviselhetetlenebbnek tűnt, bármilyen más fájdalomnál. A korbácsütés csípő, égető érzésétől fel lehetett sikoltani, a torokból feltörhetett egy enyhülést remélő jajszó, a nyögéssé fajuló mély sóhajok mind-mind csillapíthatták a kínt, de a sírás hozhatta az igai megkönnyebbülést.
Ám abban a pillanatban, a fülén a néma telefonnal, úgy mart belé a fájdalom, ahogyan egyetlen korbács szíja sem képes hátába tépni. A szíve összeszorult, a lelke sajgott. Pislogni sem mert, nehogy pillái lecsukásával elindítsa könnyeit. A sírás most nem segíthetett, ezt a fájdalmat csak másfajta fájdalommal tudta volna enyhíteni.
S mégis, minden szeánsz után úgy érkezett haza elegáns, de rideg lakásába, hogy nem kapott eleget, nem elég a kín, ha nincs vele kéj is. Az a csodás érzés, amit egyszer élt át vele. Egyszer, és mégsem vele, csak általa. Akkor egyszer, amikor meglátta a fürdőszobájába toppanva a korbácsnyomokkal teli hátát. Akkor az első érzése a félelem volt. Nem attól félt, hogy a bátyja haragjában megveri, felpofozza, vagy még szörnyűbb dolgot tesz vele, azért, mert felfedezte féltve őrzött titkát.
Nem ettől félt. Azért járta át a feje búbjától a lába kisujjáig ez a szorongó érzés, mert attól félt, mélységes megvetésének fog hangot adni, és sarkon fordulva otthagyja őt kínjaival és félelmeivel. De amikor megsimította, amikor megcsókolta korbácsütésektől sebzett hátát, a félelem eltűnt, mintha sosem létezett volna. Amikor pedig azt suttogta, én is akarom ezt veled, a vágy lett úrrá testén, a bizsergető, a kéjt remélő vágy.
S az ütések alatt, melyeket a szeretett férfitől kapott, teste nem csak a kíntól vonaglott meg. Úgy lüktetett alhasában a gyönyör, mint a korbácsütések után érzett fájdalom. Zokogott, de hálásan köszönte meg az ütéseket, lábai reszkettek, és belezuhant a karjaiba, amikor eloldozta fonott zsinórral megkötözött kezeit. De nem csak a szenvedéstől reszketett, hanem a vele járó szenvedélytől is. Átölelte védelmezőn, megcsókolta izzadt homlokát, és azt suttogta: - Köszönöm, Gyönyörűm!-
Ölbe vette, átvitte a hálószobába, és úgy meztelenül, lefektette az ágyba, majd gyengéden betakargatta.
- Aludj, Kincsem, most csak pihenj! – és újra megcsókolta gyöngyöző homlokát, és kiment a hálóból.
Akkor sajgó háttal, lüktető, forrón nedves öllel sírta álomba magát, de úgy érezte, most már örökre együtt maradnak. Azt gondolta, most már mindketten megtalálták, amit kerestek, amit akartak.
S azóta, mint egy fordított varázslatú Csipkerózsika, ébren álmodott, és álmában élt. Az egyetlen ember, akit szeretett, akire vágyott, úgy altatta el, hogy nem ébresztette fel többet. Nem vette fel a telefonját, letagadtatta magát a klinikán, és nem nyitott ajtót, ha felkereste.
Visszatette a telefonkagylót a helyére, és sűrűn pislogott, így a szemében összegyűlt könnyek hosszú pilláira ültek. Megtörölte gyorsan két kezével, és mélyet sóhajtott. Fájdalmán csak egy másfajta fájdalom enyhíthetett.
Újra felemelte a kagylót, és tárcsázott. A búgó hangot egy férfihang szakította meg.
- Halló… - szólalt meg kicsit rekedtes hangon, majd sietve bemutatkozott, és folytatta:
- Szeretnék bejelentkezni a szombati estélyre…
*
Maga elé meredten ült a szófán az estély előírásainak megfelelő öltözékben, türelmesen várva, hogy az inas beszólítsa a terembe. Mozdulatlan kőszobornak tűnt, ahogy ott ült, két keze tenyérrel lefelé a combján, egyenes derékkal, összezárt lábakkal. Még a fekete topánka is szigorú vonalban, olyan szorosan egymás mellett volt, mintha a szobrász egyetlen kőtömbből faragta volna ki, és nem bajlódott volna holmi résekkel a kis cipők között. Egy idegen szemlélő, ha csak egy pillantást vet rá, akár bábunak is nézhette volna, de figyelmesebben nézve, pislogása, egyenletes légzése rácáfolt arra, hogy nem egy hús-vér nő ült a szófán.
Mint akit megbabonáztak, üresnek tűnt két szép szeme, amely az álarc alól kilátszott. Nem tükröződött benne semmi, csak egy fajta szelíd nyugalom, jámbor alázat. Ám belül minden idegszál húrként feszült, a várakozás perceit gyomra remegése csak még jobban elnyújtotta. Valójában legbelül félt és vágyakozott. Vágyakozott és félt, majd megint csak fordítva.
Testtartása nem árulta el ezt a belső harcot, még mindig szobor volt, egy élő viaszbábu. Torkában dobogó szíve, fülében pulzáló vére nem látszódott rajta. Hangszálai már készültek a sikolyra, könnyei már összegyűltek, és csak a jelre vártak, hogy elindulhassanak arc barázdáin átvezető útjukra.
Újra félt és vágyakozott, de nem látszott rajta. Félt a reá váró megpróbáltatásoktól, a fájdalmaktól, a durva hangoktól. S ugyanakkor vágyott az ezekkel járó kéjre, mámorra, szenvedélyes gyönyörre. Félt a gyötrelmektől, de érezte, mocskossá kell válnia, hogy megtisztulhasson. A könnyek lemosták a szennyet, a sebek kínzó égése megmutatta egyetlen simogatás hatalmát. A megalázott póz magában hordozta a felemelkedés lehetőségét és magasztosságát. Megint csak vágyakozott és félt, de e két érzelem továbbra sem látszott rajta.
Nyílt az ajtó, és a libériás inas megszólította.
- Kérem, kövessen!
S életre kelt a bábu, de ő újból csak félt és vágyakozott.
*
Feszült volt, de ez nem csak kialvatlanságából fakadt. Feszült volt, de nem a félelemtől, vagy a bizonytalanságtól. Nagyon is tudta, miért van ott, és mit akar. Bekapcsolódott ugyan a körülötte lévő férfiak beszélgetésébe, hiszen ehhez hasonló estélyeken majdnem mindig ugyanaz volt a téma; az aktuális politikai helyzet, vagy a futballcsapatok rangadója, esetleg környezeti katasztrófák, de feszültsége nem látszódott rajta.
Higgadt hangja nem árulta el érzelmi és lelkiállapotát. Közömbös arccal tekingetett néha körbe, mint aki a gyönyörű márványtermet szemlélgeti, azonban nem az érdekelte. Sebészi pontossággal mérte fel a körülöttük némán, zajtalanul tüsténkedő vörös ruhás nőket. Nem az arcukat, hiszen, ha nem takarta volna valamennyit álarc, akkor is csak, egyetlen arcot látott volna. Azt a könnyes, fájdalomtól elgyötört, kéjtől kipirult, gyönyörű arcot, az egyetlen kishúga arcát.
Leemelt egy pezsgővel teli poharat az egyik, odalépő nő tálcájáról. Amíg kortyolta a hűs buborékos italt, elhessegette magában a csodás arc képét. A mozdulatokra akart figyelni, nem a vágyképeire, de nem is az üres fecsegésre. Azt a nőt kereste, akinek a legutóbb ígéretet tett. Volt a mozdulataiban valami ismerős, valami olyasmi, amit egyszer már magáénak tudhatott és érzett.
Lenyelte az utolsó korty pezsgőt is, és érezte, oldódott valamit a feszültsége. Aztán könnyedén, mintegy magának, alig észrevehetően megvonta a vállát. Végül is, mindegy melyiküket választja, hiszen az arc úgyis a fejében már hozzárendeltetett. A test viszont csak eszköznek kellett, pótolni valamit, amit nagyon szeretett volna birtokolni, de tudta, hiba lenne engedni a vágyainak.
A vörös ruhás nő olyan nesztelenül lépett mellé az ezüstös tálcával, hogy majdnem rámordult hirtelen érzett indulatból, amiért félbeszakította a gondolatait. A nő ösztönösen megérezte, hogy rosszkor érkezett, megtorpant, fejét még jobban leszegte, és a tálcán lévő poharak összekoccantak. A düh, ahogy érkezett, úgy távozott; hirtelen és gyorsan. Lassan ráhelyezte a tálcára az üres poharát, és elégedetten figyelte az ellépő nő mozdulatait. Mert, íme, megtalálta, akit keresett; a kicsit setén, bizonytalanul mozgó, már-már ügyetlennek tűnő nőt.
Aki annyira hasonlított… Sietve visszafordult a beszélgető társaság felé. Nem, nem szabad a húgára gondolnia, és magában így fejezte be a mondatot: Aki annyira hasonlított arra, akit egyszer már birtokolhattam!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://szarnyalasok.blog.hu/api/trackback/id/tr502294729
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Slevi 2010.09.14. 18:26:06
Pontosan 72 napig várakoztam,
hogy olvasam ezt a csodás
folytatást.Megérte,bár nem
haragudnék ha a következô
részel nem várakoztatnál meg
ennyire.Az nem kifejezés,hogy
mennyire tetszik az írásod!!!
hogy olvasam ezt a csodás
folytatást.Megérte,bár nem
haragudnék ha a következô
részel nem várakoztatnál meg
ennyire.Az nem kifejezés,hogy
mennyire tetszik az írásod!!!
