Emlékszel? Úgy kezdődött, meghívtalak a Váramba. Azt hittem, ott szabad vagyok, nincsenek falak, nincsenek tiltások. Azt hittem, mindenem megvan.

Álltál, néztél engem. Kutattad tekintetemben a választ, miért hívtalak meg. Mi kellhet még nekem, ha úgy érzem, mindenem megvan.

Aztán öleltél, csókoltál, ahogy sokan előtted, ahogy talán bárki tette. De egyszer letérdeltél elém, kezedbe fogtad bokám, kibújtattad lábam a cipőmből és elhalmoztad csókjaiddal lábfejem. Vádlim simogatva felnéztél rám, és suttogva, majdnem alázkodva ezt mondtad. - Korbácsolj, míg én gyönyöröd szítom. Érezni akarom elfojtott, vad szenvedélyed!

Meglepett kérésed, és akkor azt gondoltam, ez egy játék, amit még nem próbáltam, amit még nem 'játszottam'. Komolyan gondolod? - kérdeztem kacéran, már el is játszva a gondolattal, bizsergetően jóleső érzéssel alhasamban. - Mitől félsz? - kérdeztél vissza, és hozzátetted - Egyszer el kell indulnod...

Emlékszel? Így indultam. Kellettél, hogy mutasd az utam.