A negyvenedik percbe léptünk az autód órája szerint, amikor megpillantottalak a parkoló felé közeledni. Az öröm, a megkönnyebbülés a szeretet, a szerelem egyszerre öntött el abban a pillanatban. Húsz perc, maximum fél óra – mondtad, amikor elindultál a mappába rendezett irataiddal a tárgyalásra. Bár a türelem nem erényem, nem unatkoztam. Néztem a folyton siető embereket, és megpróbáltam kitalálni, hová és miért sietnek.
Nagy sóhajjal huppantál bele a vezető ülésbe, és mappádat a hátsó ülésre téve, ezt mondtad.
- Elhúzódott, nem várt körülmények is adódtak.
Elmosolyodtam. A sóhajod, a szavad mögött ott bujkáltak a ki nem mondott szavak; hogy sietni szerettél volna hozzám. Mosolyomban pedig ott volt a válasz, bármeddig várnék rád.
- Így már megérdemlünk egy kávét! – viszonoztad mosolyom, és elindítottad az autót.
Egy cukrászdához mentünk, amelynek az utcafrontján hangulatos napernyők alatt kerek asztalok csábították a járókelőket. Néhány asztal mellett már ültek, de volt még szabad asztal bőven. Miután helyet foglaltunk, nem is sokára megérkezett a pincér. Leadtad a rendelést, kávét és üdítőket kértél, majd hamiskás mosollyal az ajkadon megkérdezted tőlem:
- Kérsz süteményt?
- Nem kérek. – válaszoltam csendesen, és hallgattam a felsorolást, milyen sütemények közül lehet választani. Az asztal alatt kezed, térdemhez ért, és apró kis köröket rajzoltak rá ujjaid. Rád néztem, de te még mindig a pincért figyelted, aki éppen befejezte a felsorolást, és várta, hogy válassz közülük. Nem tudom, mit mondtál neki. Lefoglalt a játékosan rajzolgató kezed térdemnél. A napernyő ellenére is meleg volt. Szerettem volna kigombolni legalább a legfelső gombját a blúzomnak, de tudtam, azon, hogy melegem lett, egy gomb kigombolása nem segített volna. Lustán-lassan simogató ujjaid már a combomon jártak, amikor a pincér meghozta a kávénkat és az üdítőket. Kezed meg sem rebbent, folytatta az apró körök rajzolását. Amikor a férfi letette elém a kávét, rám mosolygott és azt mondta: Egészségére! Éreztem, ahogy arcom elönti a pír, és hebegtem egy köszönömöt. Csak mosolyogtál, és akkor szólaltál meg, amikor már hallótávolságon kívül volt.
- Tetszik neked?
Meglepett a kérdésed, mert nem úgy tekintettem a felszolgálóra, mint egy férfira, de tudtam, egy nem is tudom válasszal nem lennél elégedett. Oldalra fordítottam fejem, hogy szemügyre vegyem. Nem messze tőlünk állt, éppen felvette a rendelést.
- Egészen jóképű! – válaszoltam visszafordulva feléd.
Egy hümmögés volt a válaszod, ami bármit jelenthetett. Kezedet továbbra sem vetted el combomról, bár cirógató simogatásod inkább tűnt részedről egy szórakozott tevékenységnek, de engem nagyon is izgatott. Szabad kezeddel kavargatni kezdted a kávédat, és egy kicsit unottal rám néztél.
- Mihez volna kedved ez után?
Egy pillanatig hallgattam. Bármennyire is unaloműzésből kérdeztél, őszinteséggel tartozom.
- Keresni egy motelt, és kivenni egy szobát.
Felcsillant a szemed. A kávéskanalat is megállítottad, és a combomon rajzolgató kezed is abbahagyta a körök rajzolását. Pajkosan elvigyorodtál.
- Ez jól hangzik…
Hangodtól, csillogó szemedtől én is elmosolyodtam. Kezed a combomról visszasiklott a térdemhez. Már-már azt hittem, elveszed onnan, de helyette becsúsztattad szoknyám alá. Meztelen bőrömön éreztem meleg tenyeredet. Most nem köröket rajzoltál, most nem csak ujjbeggyel érintettél, combomig simítottál.
A kezemben megremegett a kiskanál, miközben megkavartam a kávémat. Továbbra is fénylő szempárral kérdeztél:
- És mit tennénk ott?
- Együtt lennénk… - válaszoltam visszafogottan.
- Csak mi ketten?
Ismét meglepetten, de már zavartan is, csak hallgatni tudtam. Mint egy mentőövként, megjelent a pincér a választott süteményeddel. Rám nézve kérdezte:
- Önnek lesz? – és megmarkoltad az asztal alatt a combom, miközben vidáman válaszoltál helyettem.
- Nem, nekem lesz.
Újra csak elpirultam, pedig nem akartam, de valahogy zavart a nézése, mert úgy éreztem, tudja, hol van a kezed az asztal alatt.
Zavartan elkaptam a tekintetem a kávéscsésze felé, így még a fejemet is lehajthattam. Amikor távozott, közelebb hajoltál hozzám, mintha csak az eléd tett sütemény fölé hajolnál. Halkan szóltál, szavaid lehelete szinte súrolta a hajamat, arcomat.
- Elvinnénk őt is…
Meg sem kellett kérdeznem, kire gondolsz, szemem sarkából láttam azt a kis intést a távolodó pincér irányába.
Döbbenten kaptam feléd a fejem.
- Őt? Miért?
Szemedben valami furcsa, vágyakozó lobogás izzott, és könnyedén válaszoltál nekem.
- Mert szívesen megnéznélek vele.
Megcsörrent a kávéscsésze kistányérja, ahogy a kanalat ráhelyeztem, ettől a fémes csengéstől összerezzentem, és talán attól is, hogy most többen felénk fordulnak. Tenyered égette a bőrömet, nézésedtől kapkodva kellett vennem a levegőt, de szavaidtól valami furcsa viszolygást éreztem. Belekortyoltam a kávéba, de mivel nem szóltál, így, miután lenyeltem, szinte suttogva kérdeztelek:
- Hogy érted azt, hogy megnéznél vele?
- Úgy, hogy ott lennék a szobában, de nem nyúlnék hozzád.
Újra csak számhoz emeltem a kávéscsészét, és kiittam a tartalmát. Lassan kortyoltam, az időt húztam, bár egyszer csak le kellett tennem az üres csészét. Gyomrom görcsben volt, és nem esett jól az enyhén elhűlt kávé sem. Szemed fürkészve nézett, vágy és kíváncsiság csillogott bennük. Nem tudtam, mit vársz tőlem, beleegyezést, vagy felháborodást? Egyik reakciót sem tudtam még megadni, ahhoz még nem volt minden egyértelműen érthető a számomra. Közelebb húzódtam hozzád, és bizonytalanul tovább kérdeztelek.
- Ha nem érnél hozzám, akkor… akkor mit tennél?
- Csak ülnék az ágyhoz egészen közel, teljesen felöltözve, és téged néznélek. – válaszoltad nagyon komolyan. Eltűnt a pajkos mosoly szád sarkából, kicsit meg is rémisztett, hogy azt láttam rajtad, te ezt valóban így tennéd. S hogy érzésem megerősítsd, folytattad:
- Csak néznélek, ahogyan te is engem. Néznélek, amikor szádba hatol, és néznél rám könnyes szemekkel, hogy ne engedjem neki. Néznélek, amikor felém fordulva lennél, és arcodon egyszerre látnám a kéjt és a gyötrelmet, hogy élvezel egy másik férfit, amint használja, birtokolja tested, miközben tudod, hogy nem illene élvezned, és könyörgő tekinteted rimánkodna, minden nyögésed azt kívánná, engedjem meg a gyönyört, vagy adjam meg én azt, amit éppen más készül megadni. Amikor megengedném, szörnyen szégyellnéd magad, mert tested reakcióit nem tudtad irányítani, gyönyört éreztél, miközben végig arra gondoltál, valami tiltott dolgot tettél.
Ha más asztaloktól felénk fordultak is, olyannak tűnhettünk, mintha szerelmes szavakat súgtál volna fülembe, és attól lángolt volna arcom.
Felkaptam az üdítőmet, és nagy kortyokban inni kezdtem. A jégkocka már elolvadt benne, de még így is hűs volt, háborgó gyomromat megnyugtatta, kiszáradt torkomat megnedvesítette. Ujjaid combomon ismét rajzolásba kezdtek. A belső, érzékenyebb részen tették, egyre feljebb haladva, sóhajt csalva ajkamra. Közben belevágtál a süteménybe, és a villát a szádhoz emelted. A barna tésztás, fehér krémes sütemény illata émelyítően édes volt. Megnyaltad az ajkad, és szerettem volna én is ezt tenni, szerettem volna szádon érezni az édes sütemény ízét. Újra sóhajtottam, azt akartam, hogy higgadtnak láss, és önérzetesen megkérdeztem:
- Képes lennél ezt tenni velem?
Elmosolyodtál. Nem pajkosan, mint néhány perce. Úgy, mint aki már várta ezt a kérdést, már számított erre, és felkészült a válaszra is.
- A kérdés inkább az, te képes lennél megtenni ezt? – és élvezettel újabb sütemény darabot vettél a szádba. Kívántam az ízét, de a szádról, a nyelvedről, ugyanakkor újra görcsberándult a gyomrom, és mintha émelygés is rám tört volna.
Zavart és izgatott is voltam egyszerre. Ismét tenyered ért a combomhoz, finoman megmarkoltad, majd végigsimítottad. Nem tudtam megszólalni, nem tudtam volna helyes választ adni. S mint aki érezte, min vívódok magamban, egészen közel húzódtál hozzám, hogy székeink is összeértek, és a fülembe suttogtál.
- Tudom, mire gondolsz most.
- Mire?- kaptam feléd a fejem, hogy ajkunk, arcunk majdnem összeért.
- Arra, hogy a kocsiban még azt mondtad, amit csak szeretnék, azt tehetek veled.
Éreztem, arcom lángra gyúlt, és szerettem volna elkapni a pillantásom, de vonzott a vágytól izzó szemed, ajkaid, melyek bizonyára még édesek voltak a krémes süteménytől. Vágytam, hogy megcsókolj, hogy aztán azt mondd, meg kell tennem, mert ez téged örömmel töltene el. Kívántam, hogy utasíts, csak hogy ne nekem kelljen dönteni. Elkeseredetten, majdnem sírva szakadtak ki belőlem a szavak.
- Ha megtenném, örömet okoznék? De ha úgy történne, ahogy mondtad, hogy élvezném a másik férfi tetteit, fájdalmat okoznék ezzel? De ha elutasítom, csalódást okozok? Vagy éppen ellenkezőleg, erre ment ki a játék?
Egyszerre toltad el magad elől – oda sem pillantva-, a kistányért, és csúsztattad kezed combjaim találkozásához. Mindez gyorsan, és váratlanul történt. A szó torkomra forrt, ahogy ujjaid a nedves fehérneműmet érintették.
- Jól áll neked a kétségbeesés. Dacossá tesz, és ellenállhatatlanul kívánatossá varázsol. – mondtad ajkamba, és nem törődve senkivel, szenvedélyesen megcsókoltál. Alig tudtuk abbahagyni hevesre sikeredett csókunkat, de aztán jól nevelten szétrebbentünk. Kezed visszahúztad térdemre, és rekedtesen a vágytól ezt mondtad:
- Fizetek, menjünk innen.
Intettél a pincérnek, és kérted a számlát. Amikor fizettél, hatalmas borravalót adtál neki, és cinkosan mosolyogtál rá. Ő kicsit zavartan vissza mosolygott, én meg lesütöttem a tekintetem a szoknyámra, és eligazgattam a ráncokat, amelyeket simogató kezeddel okoztál.
A cukrászdától az első panzióig mentünk. Valóban kivettünk egy szobát, és valóban együtt voltunk. De csak mi ketten, és nem hiányzott senki.
